TITUS BURCKHARDT
MODERN PSZICHOLÓGIA*
FORDÍTOTTA: KOCSI LAJOS
„A psziché a pszichológia tárgya, és egyszersmind szerencsétlen módon annak alanya is."1 Így fogalmazott korunk egyik ismert pszichológusa.2 E vélekedéssel összhangban minden pszichológiai ítélet elkerülhetetlenül részesül tárgyának lényegileg szubjektív – hogy ne mondjuk, szenvedélyes és tendenciózus – természetéből. E logikának megfelelően senki sem értheti meg a lelket csak a saját lelke által és ez utóbbi a pszichológus számára pontosan csupán pszichikus és semmi egyéb. Ily módon nincs olyan pszichológus, legyen bármilyen igénye az objektivitásra, aki elkerüli e dilemmát, és minél kategorikusabbak és általánosabbak az állításai ezen a területen, annál gyanúsabbak; a modern pszichológia ilyen ítéletet mond saját alapjáról, mikor őszinte önmagával. De akár őszinte, akár nem, az idézett szavakban kifejezett relativizmus mindig benne rejlik. E relativizmus ezen felül a prométheizmus egy fajtája, amely a pszichikus elemet az ember végső valóságává szeretné tenni. Ez a gyökere számos elhajlásnak e diszciplínán belül, s oly mértékben eluralkodik rajta, hogy megfertőz mindent, amit megérint: történelmet, filozófiát, művészetet és vallást; érintésére mindegyik pszichológiai, s ennek következtében szubjektív is lesz, tehát tárgyilagos és megváltozhatatlan bizonyosságoktól megfosztott.3 De minden a priori relativizmus következetlen önmagával szemben. Nézőpontja igazolt bizonytalansága ellenére a modern pszichológia úgy viselkedik, mint minden más tudomány: ítéleteket mond ki és hisz azok érvényességében, s ebben a vonatkozásban akaratlanul, anélkül, hogy belátná, egy ösztönös bizonyosságra támaszkodik: s csakugyan, ha megállapíthatjuk, hogy a pszichikus valóság szubjektív, abban az értelemben, hogy egy bizonyos egocentrikus hajlam – mely meghatározott korlátok közé helyezi – vagy egy sajátos „színezettség" uralja, az csakis azért lehetséges, mert van valami bennünk, ami nem alávetett e korlátoknak és tendenciáknak, hanem meghaladja azokat és elvben uralkodik felettük. Ez a valami az intellektus, s normális esetben az intellektus biztosítja számunkra azokat a kritériumokat, melyek a psziché ingadozó és bizonytalan világára egyedül fényt vethetnek. Ez nyilvánvaló, mégis teljesen kívül marad a modern tudományos és filozófiai gondolkodáson. Mindenekelőtt fontos, hogy ne keverjük össze az intellektust az ésszel: az utóbbi valójában a transzcendens intellektus mentális visszatükröződése, a gyakorlatban azonban csupán az, amire az ember használja – ezt úgy értjük, hogy a modern tudományok esetében működését maga az empirikus módszer korlátozza. Az utóbbi szintjén az ész nem annyira az igazság forrása, mint inkább a következetesség princípiuma. A modern pszichológia esetében ennél is kevesebb: ha a tudományos racionalizmus egy viszonylag stabil vázat kölcsönöz is a fizikai világ kutatásához, mindez teljesen elégtelennek bizonyul, ha a lélek világának leírásáról van szó. A felszíni pszichikus jelenségek ugyanis, amelyek indítékaik és céljaik vonatkozásában az aktuális tapasztalás síkján helyezkednek el, nehezen fejezhetők ki racionálisan. Az alsóbb – és legnagyobbrészt tudattalan – pszichikus lehetőségek káosza megragadhatatlan a racionalitás és a racionalitás feletti számára, és ez azt jelenti, hogy e gondolkodásmód szerint a pszichikus világ nagy része és a metafizikai valóság egyaránt „irracionálisnak" tűnik. Ebből ered egy bizonyos, a pszichológiában rejlő tendencia az ész relativizálására, mely ellentmond önmagának, mivel a pszichológia nem tudja nélkülözni a racionális módszert. A pszichológia szembe találja magát egy területtel, amely minden irányban túllépi az empirizmuson és kartezianizmuson alapuló tudomány horizontját. Ebből kifolyólag a modern pszichológusok többsége egyfajta pragmatizmusba burkolózik. Ebben a rideg, tartózkodó, klinikai magatartással párosuló „elkötelezett" gyakorlatban látják az „objektivitás" valamiféle garanciáját. Valójában a lelki jelenségek nem tanulmányozhatók kívülről, mint a testi jelenségek. Ahhoz, hogy tudjuk, mit jelentenek, bizonyos értelemben élni kell őket, ami magában foglalja a megfigyelő alanyát is, ahogy az írásunk elején említett pszichológus helyesen kimutatta. Ami a tapasztalást „irányító" mentális képességet illeti: mi az, ha nem egy többé-kevésbé önkényes, elkerülhetetlenül előítéletekkel színezett „common sense" [közérzék, ang. „józan ész" – A ford.]? Ennélfogva a pszichikus attitűd állítólagos objektivitása a tapasztalás bizonytalan természetének vonatkozásában semmit sem változtat; és így, egy benső és mozdulatlan princípium hiányában az ember ahhoz a dilemmához tér vissza, hogy a psziché próbálja megérteni a pszichét. A lélek, mint a valóság minden más területe, igazán csak azáltal ismerhető meg, ami transzcendálja, meghaladja azt. Egyébként az igazságszolgáltatás morális princípiumának elismerésével, mely megköveteli, hogy az emberek úrrá legyenek egyéni szubjektivitásukon, ez spontán módon és hallgatólagosan elfogadott. Mármost, nem tudnánk uralkodni felette, ha az akaratunkat vezérlő intelligencia maga nem volna több mint pszichikus valóság. S az intelligencia nem haladná meg a pszichét, ha lényegét tekintve nem lenne transzcendens a jelenségek síkjához képest kívül és belül egyaránt. Ez a megfigyelés elegendő ahhoz, hogy bizonyítsa egy bizonyos értelemben felülről származtatott és empirikus jelleget a priori nem igénylő pszichológia szükségességét és létezését. Habár a dolgoknak ez a rendje saját valódi természetünkbe vésett, a modern pszichológia soha nem ismeri fel. Dacára a tegnap racionalizmusa elleni reakcióinak, nincs közelebb a metafizikához, mint bármely más empirikus tudomány – éppen ellenkezőleg, a szupraracionálist az irracionálisba olvasztó perspektívája eleve a legnagyobb hibákra teszi hajlamossá.
Jegyzetek
1 C. G. Jung: Psychology and Religion. New Haven, 1938, Yale, 62. o. [Magyarul: Pszichológia és vallás. In uő: A nyugati és a keleti vallások lélektanáról. Budapest, 2005, Scolar Kiadó, 64. o. Pressing Lajos fordítása. – A szerk.]
2 [A jelen tanulmány fordításának forrása: a World Wisdom online könyvtára: http://www.worldwisdom.com/public/library/default.aspx – A szerk.]
3 „Nem találom semmi okát a meglepődésnek azt látván, hogy a pszichológia eszméket cserél a filozófiával, mert hiszen a gondolkozás – minden filozófia alapja – nem pszichikus tevékenység-e, amely mint olyan közvetlenül érinti a pszichológiát? Vajon nem kell-e a pszichológiának átfogni a lelket annak teljes kiterjedésében, felölelvén a filozófiát, teológiát és megszámlálhatatlan egyéb dolgot? Szemben az összes rendkívül változatos vallással, itt magasodik ki az emberi lélek változhatatlan értéke mint az igazság és a tévedés legfőbb példája." (C. G. Jung: L'Homme à la Découverte de son Âme. Párizs, 1962, 238. o.). Ez egyenértékű az igazság pszichológiával való helyettesítésével; teljesen megfeledkezik arról, hogy nincs „változhatatlan igazság" azon kívül, ami saját természeténél fogva állandó, vagyis az intellektuson kívül. Mindenesetre, feltéve, hogy a „gondolkozás" nem több, mint „pszichikus tevékenység", a pszichológia milyen jogon tünteti fel magát „legfőbb példaként", minthogy az is csak egy „pszichikus tevékenység" a többi között?
* (A tanulmány az Ars Naturæ II. évfolyamának 3-4. számának 238-257. oldalain jelent meg.)