VIKTOR E. FRANKL
A TUDOMÁNY PLURALIZMUSA ÉS AZ EMBER EGYSÉGESSÉGE*
A Bécsi Egyetem 600 éves fennállása alkalmából, 1965. május 13-án tartott ünnepi előadás
Mindenekelőtt engedjék meg, hogy az Akadémiai Szenátusnak köszönetemet fejezzem ki a megbízásért, hogy a Bécsi Egyetem 600. születésnapja alkalmából rendezett öt tudományos előadás közül egyet én tarthatok. Az alkalomnak megfelelően úgy illik, hogy az universitas szelleméből induljunk ki. Az universitas eszméje az objektív póluson szemben áll a tudás egyetemességével a szubjektív póluson. Az »universitas litterarum«-nak törvény szerint csak a studium generale tesz eleget. Amivel azonban ma találkozunk, az inkább egy studium speciale. Mert ma a specialisták korát éljük, és amiket ők számunkra közvetítenek, azok csupán a valóság partikuláris perspektívái, aspektusai. A kutatási eredmények fáitól a kutató nem látja a valóság erdejét. De a kutatási eredmények nemcsak partikulárisak, hanem összeegyeztethetetlenek is; és nehéz ezeket egységes világ- és emberképpé összeolvasztani. Önmagában a világ leképezéseinek diszkrepanciája még távolról sem kell, hogy a megismerésben veszteséget hozzon létre; sokkal inkább nyereséget hoz a megismerés számára. A sztereoszkópikus látás esetében éppen a leképezések egymástól való eltérése foglal magában nem többet és nem kevesebbet, mint egy egész dimenziót, éppen a tér dimenzióját. De feltétel, hogy a recehártyán létrejövő képek fúziója létrejöjjön. Hasonlóképpen szükséges »a fogalom erőfeszítése« (Hegel), hogy a tudományos kutatás összeegyeztethetetlen eredményeit egységes világ- és emberképpé olvasszuk össze.
A fejlődés kereke nem fordítható vissza. Egy olyan időszakban, amikor a kutatási stílus a team-munkával jellemezhető, kevésbé nélkülözhetjük a specialistákat, mint bármikor. A veszély nem magában a specializációban van, és nem is annyira az univerzalitás hiányában, sokkal inkább a tudás totalitásának látszatában, ahogyan azt néhány olyan tudós képviseli, aki igényt tart a »totális tudásra« (Jaspers). Abban a pillanatban, amikor ez megtörténik, a tudomány ideológiába csap át, ami pedig sajátosan az emberközpontú tudományokat illeti, a biológiából biologizmus, a pszichológiából pszichologizmus, a szociológiából szociologizmus lesz. Amint látjuk, a veszély egyáltalán nem abban van, hogy a kutatók specializálódnak, hanem abban, hogy a specialisták általánosítanak. Mindannyian ismerjük az úgynevezett »terrible simplificateur«-öket. Őket most félreállítják a »terrible généralisateur«-ök, ahogy én szeretem nevezni őket. A »terrible simplificateur«-ök mindent leegyszerűsítenek, mindent egy kaptafára húznak. A »terrible généralisateur«-ök ezzel szemben nem maradnak az egyetlen kaptafájuknál, hanem általánosítják kutatási eredményeiket Engedjék meg, hogy egy szembeötlő példát idézzek fel. A »The Modes and Morals of Psychotherapy«-ban a következő definíciót javasolják: »az ember nem más, mint biokémiai mechanizmus, melynek a működéséhez szükséges energiát egy égési rendszer adja, amely computereket táplál.« Mint neurológus, teljesen legitimnek tartom, hogy a computert úgy tekintsük, mint a »központi idegrendszer« egyfajta modelljét. A hiba a »nothing but«-ban van, abban az állításban, hogy az ember nem más, mint egy computer. A nihilizmus nemcsak a semmiről való frázisokkal, hanem a »nem más, mint« szófordulattal is leleplezi magát. Az amerikaiak ebben az összefüggésben redukcionizmusról beszélnek. Amint kitűnik, a redukcionizmus az embert nemcsak redukálja egy egész dimenzióval, hanem megrövidíti, nem többel és nem kevesebbel, mint a specifikus humán dimenzióval.
Az elméleti nihilizmussal, amint ez a redukcionizmusban kifejezésre jut, a megélt nihilizmus áll szemben, amint az az egzisztenciális vákuum által értelmezhető. A belső üresség élményéről van szó, mélységes értelmetlenség-érzésről, amellyel mi, pszichiáterek lépten-nyomon találkozunk.
A redukcionizmus tendenciája az egzisztenciális vákuum kezére dolgozik azáltal, hogy az embert eldologiasítja és személyteleníti. Túlzásnak tűnik – anélkül, hogy túlozna – amit a fiatal amerikai szociológus, William lrwin Thompson állít: »Humans are not objects that exist as chairs or tables; they live, and if they find that their lives are reduced to the mere existence of chairs and tables, they commit suicide« (Az emberek nem tárgyak, amik úgy léteznek, mint a székek és az asztalok, az emberek élnek, és ha úgy találják, hogy életük beszűkült, és létük olyanná vált, mint a székek és asztalok léte, akkor öngyilkosságot követnek el.)1 És bizonyos körülmények között tényleg ezt teszik. Amikor a Michigan állambeli Ann Arbor Egyetemen előadást tartottam melyben az egzisztenciális vákuumról beszéltem, a vita során a hallgatók patronálója azt mondta, hogy tanácsadó szolgálata során naponta találkozik az egzisztenciális vákuummal, és egész listát tudna összeállítani azokról a hallgatókról, akik eljutottak a teljes kétségbeesésig, mert életük értelmében csalódtak, és öngyilkosságot követtek el.
Érthető tehát, hogy a California College Association rendezett egy vitát, ahová Huston. C. Smith-t, a Massachusetts Institute of Technology filozófia-professzorát és partnereként engem hívtak meg. A vita a főiskolai tanulmányok érték-problematikájáról szólt (»Value Dimensions in Teaching«).2 Smith professzor első kérdése az volt, hogy közvetíthetünk-e egyáltalán és hogyan, mi professzorok, az egyetemi oktatás során értékeket, átadhatunk-e olyasvalamit, mint az élet értelme. Amire én ezt a választ adtam: az értékek nem oktathatók – az értékeket meg kell élnünk. Nem adhatunk értelmet hallgatóink életének – amit adunk, amit útravalóul szeretnénk adni, az sokkal inkább egyedül és kizárólag a példa: saját kutatási feladataink iránti odaadásunk példája. Ezek után Smith professzor azt akarta tudni, hogy nem lehetséges-e értelem és értékátadás a tantárgyi tartalmak által, tehát nemcsak az előadás hogyanja, hanem a tananyag mibenléte által is. Én arra gondoltam, hogy ma már akkor is örülnünk kell, ha a tananyag kiválasztása nem annak alapján történik, hogy a fiatalok értelemre és értékekre való eredeti beállítottságát és irányultságát aláaknázzák. Éppen ez az, ami különösen az USA-ban szakadatlanul történik. Ott ugyanis általában egy teljesen redukcionista emberképet közvetítenek a hallgatóknak, akiknek entuziazmusát ilyen szakítópróbának teszik ki. Szerencsére láthatólag kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkeznek. Mi mással magyarázhatnánk a Békehadtesthez jelentkezők nagy számát...
Az emberinek a megmentésén fáradozott a pluralista tudomány redukcionista törekvéseivel szemben Nicolai Hartmann ontológiájával és Max Scheler antropológiájával, amelyek megkülönböztetnek elkülönült fokozatokat, illetve rétegeket, mint a testi, lelki és szellemi. Mindegyiknek egy tudomány felel meg, a testinek a biológia, a lelkinek a pszichológia stb. A fokozatok, illetve rétegek különbözőségéből ered »a tudományok pluralizmusa«. ...Ám hol marad »az ember egységessége«? Ahol az emberi lét tele van tűzdelve, be van hálózva, mint a kerámia, repedésekkel, hasadásokkal, »minőségi ugrásokkal« (Hegel)? Közismert a művészet azon definíciója, hogy egységesség a sokféleségben. Nos, én úgy szeretném az embert definiálni, mint egységet a sokféleség ellenére. Mert létezik antropológiai egységesség az ontológiai különbözőségek, a különböző létmódok közötti különbségek ellenére. Az emberi egzisztencia jele az antropológiai egységesség és az ontológiai különbözőségek egyidejű létezése az egységes emberi létformák és a különböző létmódok között, melyekben részesül. Röviden, az emberi egzisztencia – Aquinói Szent Tamással szólva – »unitas multiplex«. Nem felel meg neki sem a pluralizmus, sem az a fajta monizmus, amellyel »Benedicti de Spinoza ethica ordine geometrico demonstrata« című művében találkozunk. De engedtessék meg nekem a következőkben, hogy egy Imago Hominis »ordine geometrico demonstratá«-t, egy emberképet vázoljak fel, amely geometriai analógiákkal operál. Egy dimenzionál-ontológiáról van szó,3 és ennek a dimenzionál-ontológiának két törvénye van. Az első így hangzik:
Ha egy és ugyanazt a dolgot saját dimenziójából olyan különböző dimenziókba vetítjük, amelyek alacsonyabbak, mint a sajátja, akkor a leképezések ellentmondhatnak egymásnak. Ha például egy poharat – amely mértanilag henger – a háromdimenziós térből a kétdimenziós alul- és oldalnézetbe vetítek, akkor az egyik esetben kör, a másik esetben téglalap keletkezik. Továbbá, a leképezés ellentmondáshoz vezet annyiban, hogy mind két esetben zárt alakzat jön létre, miközben a pohár egy nyitott edény.
1. ábra
A dimenzionál-ontológia második törvénye így szól:
(Nem ugyanazon, hanem) különböző dolgok, saját dimenziójukból (nem különböző dimenziókba, hanem) ugyanabba a dimenzióba vetítve, amely alacsonyabb, mint a sajátjuk, a leképezések (nem mondva ugyan ellent egymásnak) többértelműek lehetnek. Ha például egy hengert, egy kúpot és egy gömböt a háromdimenziós térből a kétdimenziós alulnézet síkjába vetítek, akkor mindegyik esetben kört kapok.4 Tételezzük fel, hogy olyan árnyékokról van szó, amelyeket a henger, a kúp és a gömb vet. Ekkor az árnyékok annyiban többértelműek, amennyiben – mivel egyformák – nem tudom róluk eldönteni, hogy egy henger, egy kúp vagy egy gömb vetette-e azokat. (2. ábra).
2. ábra
Hogyan alkalmazzuk mindezt az emberre? Nos, ha mi az embert is a speciális humán dimenzió elhagyásával a biológia és a pszichológia síkjára vetítjük, akkor a leképezések ellentmondhatnak egymásnak. A biológia síkjára való vetítés szomatikus jelenségeket, a pszichológia síkjára való vetítés pszichikus jelenségeket eredményez. A dimenzionál-ontológia fényében azonban az ellentét nem mond ellent az ember egységességének. Ugyanúgy nem, mint ahogy a kör és a téglalap ellentéte nem mond ellent annak a ténynek, hogy egy és ugyanazon henger vetületeiről van szó. De tartsuk szem előtt: az emberi létformák egysége áthidalja ama különböző létmódok sokféleségét, amelyek alkotják; így az olyan ellentéteknek, mint a szóma és a psziché, az áthidalását hiába keressük azokban a síkokban, amelyekre az embert vetítettük. Csak és kizárólag a legközelebbi, de magasabb dimenzióban, a specifikusan emberiében találhatjuk meg.
Nem lehet tehát szó arról, hogy a pszichofizikai problémát megoldjuk. Sokkal inkább arról, hogy a dimenzionál-ontológia arra vet fényt, miért megoldhatatlan a pszichofizikai probléma. Ugyanez érvényes a szabad akarat kérdésére is. Hiszen nem másként, mint a nyitott edény esetében, amely mind az alul-, mind az oldalnézet síkjában zárt alakzatot adott, a biológia síkjára az ember úgy képeződik le, mint fiziológiai reflexek zárt rendszere, a pszichológia síkjára pedig pszichológiai reakciók zárt rendszereként. Tehát a vetítés ismét ellentmondáshoz vezet. Az ember lényegéhez ugyanis hozzátartozik, hogy nyitott is, nyitott a Világra (Scheler, Gehlen és Portmann). Embernek lenni azt is jelenti, hogy az ember túlnő önmagán. Az emberi egzisztencia lényege az öntranszcendencia. Embernek lenni mindig azt is jelenti, hogy irányulunk valaki vagy valami felé, hogy rendeltetve vagyunk valamire, hogy átadjuk magunkat egy műnek, melynek szenteljük magunkat, egy embernek, akit szeretünk vagy Istennek, akit szolgálunk. Az ilyen öntranszcendencia szétrobbantja mindazon emberképek kereteit, amelyek egy fajta monadologizmus értelmében5 az embert olyan lénynek állítják be, aki nem képes kilépni önmagából, hogy értékek és értelem felé, a világ felé irányuljon, hanem olyannyira csak és kizárólag önmaga iránt érdeklődik, hogy csak saját homeosztázisa fenntartása és helyreállítása érdekében tevékenykedik. Hogy a homeosztázis elve sem a biológiában, sem a pszichológiában nem általános, ahogyan ezt Bertalanffy, Allport és Charlotte Bühler bizonyították, ezt a tényt ez a monadologizmus figyelmen kívül hagyja. A biológiai reflexek és pszichológiai reakciók rendszerének zártsága a dimenzionál-ontológia fényében egyáltalán nem mond ellent az ember ember-voltának. Ugyanúgy nem, mint ahogy a henger alul- és oldalnézetének zártsága nem mond ellent a henger nyitottságának Most az is érthetővé válik számunkra, hogy az alacsonyabb dimenziókban nyert felismerések ebben a dimenzióban éppúgy érvényesek, mint korábban, és ez egyformán vonatkozik az olyan egyoldalú kutatási irányokra, mint Pavlov reflexológiája, Watson behaviorizmusa, Freud pszichoanalízise és Adler individuálpszichológiája. Freud eléggé zseniális volt ahhoz, hogy tudja, elméletének hol van a dimenzionális színhelye. Ludwig Binswangernek ezt írta: »Én az épületnek mindig csak a földszintjén és az alagsorában tartózkodtam«.6 A pszichologizmus formájában – mondhatni, egy patologizmuséban – jelentkező redukcionizmus kísértésének csak ott engedett, ahol erre a következtetésre jutott: »A vallás számára akkor találtam lakóhelyet alacsony házikómban, amikor az »emberiség-neurózis« kategóriájába ütköztem.« Ebben már tévedett Freud.
De szavai az »alacsony házikóról« vezérszavak (Stichwort-ok). Tisztáznunk kell azonban, ha bármikor alacsonyabb, illetve magasabb dimenzióról van szó, ez nem szab meg rangsort és nem foglal magában értékítéletet. A dimenzionálontológia értelmében a magasabb dimenzió sokkal inkább azt jelenti, hogy egy átfogóbb dimenzióval van dolgunk, amely alacsonyabb dimenziót tartalmaz, foglal magában. Az alacsonyabb dimenzió tehát Hegel kifejezésével élve teljes egészében »megőrződve-megszűnik« a magasabb dimenzióban. Es így van ez az emberrel is; egyszer emberré vált, de valamiképpen állat és növény is maradt. Nem másként, mint a repülőgép, amely szintén nem veszti el azt a képességét, hogy úgy mozogjon a földön, mint egy autó. Természetesen repülői mivoltát csak akkor bizonyíthatja, amikor fölemelkedik a földről a levegőbe. Ezzel nem vitatjuk, hogy egy szakember már a repülő konstrukciójából is le tudja olvasni – amikor az még nem repül – hogy képes repülni. Ezzel Portmannra szeretnék utalni, aki bizonyítani tudta, hogy az ember ember volta egészen anatómiájáig követhető. Mert az ember testére is rányomja bélyegét szelleme.
De a tudománynak nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy a valóság sokdimenziós voltát kikapcsolja, hogy a valóságot leszűkítse, a valóság spektrumából egy frekvenciát kiszúrjon. A projekció tehát több, mint megengedett: kötelező. A tudósnak fenn kell tartania azt a látszatot, hogy egy egydimenziós realitással van dolga. De tudnia is kell, mit csinál, és ez azt jelenti, hogy ismernie kell azokat a hibaforrásokat, amelyek mellett a kutatást folytatnia kell.
Ezzel meg is érkeznénk oda, ahol a dimenzionálontológia második törvénye az emberre alkalmazható: ha a háromdimenziós alakzatot nem a kétdimenziós síkra vetítem, hanem személyeket, mint Fjodor Dosztojevszkij vagy Bernadette Soubirous, a pszichiátriai síkra, akkor számomra, a pszichiáter számára Dosztojevszkij nem más, mint egy epilepsziás, mint minden más epilepsziás, és Bernadette nem más, mint egy hisztériás nő vízionáló hallucinációkkal. Amik ők ezen túl, az a pszichiátriai síkon nem képezhető le. Hiszen az egyik művészi teljesítménye, a másik vallásos látomása ezen kívül esik.
A pszichiátriai síkon belül mindaddig minden többértelmű marad, amíg egészen láthatóvá nem válik valami, ami mögötte vagy felette van, hasonlóan az árnyékhoz, amely annyiban volt többértelmű, amennyiben nem tudtam megállapítani, hogy henger, kúp vagy kör volt-e, ami azt vetette.7
1 Main Currents in Modern Thought, 19, 1962.
2 A Hollywood Animators-nál készült színes TV-film.
3 Frankl, Jahrbuch für Psychologie und Psychotherapie l. 1953. 186. oldal. (Pszichológiai és Pszichiátriai Évkönyv)
4 Viktor E. Frankl; A tudományok pluralizmusa és az emberi az emberben. A tudományok forradalmasítása az élet által. Nemzetközi szimpozion Kiadta Artur Koestler és J, R, Smythies. Wien—Munchen—Zurich 1 970 374-385 oldalak.
5 Frankl. Der Nervenarzt 31, 1960. S. 385. [Az idegorvos]
6 Ludwig Binswanger: Erinnerungen an Sigmund Freud Franke, Bern 1956. S. 115. [Emlékezések Sigmund Freudra]
7 Vegyünk három másik jelenséget, amelyek a leírt értelemben alkalomadtán szintén izomorf módon jelennek meg: vallás, világnézet és skizofrénia. Hogy hova vezet az, ha a három jelenséget egyoldalúan és kizárólag pszichiátriai vizsgáljuk, ezt egy referátum segítségével illusztrálhatjuk, amelyet a Német Pszichiátriai Társaság kongresszusán Bad Nauheimben (1970) J. v. Zedtwitz tartott. Ebben kifejtette: »a vallás, a világnézet és a skizofrénia között külső megjelenési formáját illetően feltűnő hasonlóság áll fenn; ha ezeket egy táblázatban egymás mellé állítjuk, akkor azt találjuk, hogy azonos leírásokat alkalmazunk sok egymásnak megfelelő jelenség számára. Ez az egyezés egy közös eredetet tételezhet fel, és ezt valóban megtaláljuk« — nem fogják kitalálni — »a kasztrációs félelemben«. A kasztrációs félelem elhárítására, amely istenfélelem vagy szellemektől való félelem formájában lép fel, bárki a vallásgyakorlás formájában ugyanazokat a mechanizmusokat használja, mint a skizofrén hasonló célokra. A magukat materialistának nevező világnézeteknél is fellépnek hasonló jelenségek, hiszen itt is éppúgy kasztrációs félelemről van szó.« (Zentralblatt Neurologie 201, 1971. 274. oldal.)
* Eredetileg megjelent: Viktor E. Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Budapest, 1996, Kötet Kiadó, 19-27. o.