VIKTOR E. FRANKL
A TISZTA TALÁLKOZÁS KRITIKÁJA
MENNYIRE HUMANISTA A HUMANISTA PSZICHOLÓGIA?*
Amire a pszichoterápiának ma szüksége van az az, hogy behatoljon a tulajdonképpeni emberi dimenzióba, az emberi jelenségek dimenziójába. A kérdés csak az, hogy mennyire segíti ezt elő az úgynevezett humanista pszichológia. Charlotte Bühler éppen most megjelent könyvében az »Introduction into Humanistic Psychology«-ban azt az álláspontot képviseli, hogy a logoterápia a humanista pszichológiai irányzatokhoz tartozik. De a következőkben elhagyjuk a logoterápiát a humanista pszichológiából, legalábbis heurisztikusan, hogy kritikusan tudjunk állást foglalni ez utóbbival szemben, mégpedig elsősorban a félreértett és rosszul használt fogalommal, a találkozással (Begegnung) kapcsolatosan, amelyet a humanista pszichológusok folyvást előhoznak.Ezt a fogalmat eredetileg nem a humanista pszichológusok kezdték el használni, hanem az úgynevezett egzisztencialista filozófusok. A fogalom bevezetése Martin Buber és Ferdinand Ebner nevéhez köthető. De Jacob L. Moreno-t is figyelembe kell vennünk ebben az összefüggésben.1 Mindennek alapján azt mondhatjuk, hogy a nevezett gondolkodók azzal járultak hozzá az egzisztencia-filozófiához, hogy az egzisztencia fogalmát ko-egzisztenciának értelmezték. Főleg pedig a ko-egzisztenciát mint én-te-találkozást interpretálták, és mint ilyet, kezdettől olyan kapcsolatnak tekintették, amely nem szub-humán, hanem humán, és-pedig perszonális síkon játszódik le.
És mégis: még mindig nem több és nem kevesebb, mint egy egész dimenzió maradt ki. Hogy melyik dimenzióról van szó, akkor lesz nyilvánvaló, ha a Karl Bühler által létrehozott beszédelméletet alkalmazzuk. A beszédnek hármas funkciót tulajdonított, mégpedig: a beszélők számára kifejező funkciót, a mindenkori megszólított számára felhívás-funkciót és a mindenkor megbeszélt tényeket és tényállást illetően ábrázoló funkciót. Így tehát azt mondhatnánk, hogy én, miközben beszélgető partneremhez fordulok, hogy valamit tudomására hozzak, akkor kifejezem magam. Ha azonban csak önmagam kifejezéséről van szó, még nem az igazi beszéddel van dolgom, sokkal inkább csak egy pszeudonyelvvel, amilyen bizonyos körülmények között a skizofrénia egyes eseteiben előfordul. Leírtam a harmincas évek elején egy esetet, melyben a nő páciens az általa »kreált«, feltalált, (franciának hangzó) szavaival igazolhatóan nem »gondolatait közölte«, hanem egyedül csak saját (finomkodó) életérzését akarta kifejezésre juttatni. Az analógia érvényes arra a módra is, ahogyan háziállatainkkal bánunk, mégpedig csak látszólag és nem valóságosan »beszélünk« velük: mindig »hozzájuk« beszélünk, de nem »valamiről« beszélünk. Az emberi beszéd szempontjából oly fontos ábrázoló funkció elismerésével olyan dimenzióba lépünk, amely az emberi ko-egzisztencia, az emberi egymással való találkozás számára nem kevésbé jelentős. Arra a dimenzióra gondolunk, amelyben Brentano és Husserl szerint a »szellemi aktusok« »céltárgyaik« felé törnek. A céltárgyak teljes tartománya azonban, más szóval, az a teljes tartomány, melyet a szellemi aktusok mindenkor célba vesznek, azonos a világgal, amelyről az egzisztencia-filozófusok fáradhatatlanul bizonygatják, hogy az emberi ittlétet, éppen az »In-derWelt-Sein« (világban való lét) értelmében, mint annak horizontja, mindenkor átfogja. Az emberi létnek ez a struktúrája eredményezi, hogy az ember tulajdonképpen vagy legalábbis eredetileg meghaladva önmagát, irányul valami felé, ami egyáltalán nem önmaga2, hanem vagy egy értelem, amelynek meg kell felelnie, vagy egy másik emberi lét, amellyel találkoznia kell és amelyet szeretnie kell. Más szóval, az ember mintegy transzcendálja magát a világba, az értelem, a »logos« felé. És az olyan pszichológia, amely megérdemli ezt a nevet, neve mindkét felét erre »összpontosítja«: a »logos«-t éppúgy, mint a »psyché«-t.
Buber és Ebner nemcsak a találkozás jelentőségére utaltak, hanem annak dialogikus karakterére is. Megkockáztatom azt az állítást, hogy igazi párbeszéd nem jön létre addig, amíg be nem lépünk a logosz dimenziójába. Egy logosz nélküli párbeszéd monologue á deux-höz vezet: a partnerek már nem törődnek a céltárggyal, hanem csak azzal, hogy önmagukat kifejezzék.
A Bubernek és Ebnernek köszönhető találkozás-fogalommal ellentétben az – encounter group movement alapját képező – felvizezett Begegnung-fogalom annyiban álhumanista, hogy minden ember-lét ön-transzcendenciáját figyelmen kívül hagyja. Számára az ember nem önmagát meghaladó lény, hanem monász bármi olyan ablak nélkül, amely a szellemi aktusoknak céltárgyaikra szabad pillantást engedne. Ami ennek az alapja, az nem humanista pszichológia, hanem tulajdonképpen monadológia. Ez az ál-humanista pszichológia még mindig nem mentes a Peter R. Hofstätter által joggal ostorozott »libidóhidraulikától«, amely felfogás szerint az ember olyan lény, aki nem azzal törődik, hogy létrehozzon valamit a világban, hanem csak azzal, hogy saját feszültségeit kiegyenlítse.
A következőkben olyan esetet mutatunk be, amely ezt az emberről vallott helytelen felfogást illusztrálja. A nő-páciens csatlakozott egy encounter group-hoz és az egyik ülésen válófélben lévő férjére irányuló felindultságát, dühét hozta kifejezésre. A group leader felszólította, hogy szúrjon bele egy léggömbbe és ily módon »változtassa levegővé« agresszióját. A léggomb tehát az agresszió eredeti tárgya, a férj helyébe lépett. De azt is mondhatnánk, hogy a léggömb egy robbantás alanya helyébe lépett, mert látnivalóan könnyebb volt az utasítást végrehajtva felrobbantani a léggömböt, mint megóvni a pácienst attól, hogy agressziójától ő robbanjon fel. Ez után a procedúra után megkönnyebbülést kellett éreznie. De elfogadhatjuk vajon, hogy ez a megkönnyebbülés valódi? Nem inkább egy indoktrináció eredménye és hatása, egy ideológia átszármaztatása volt ez? Nem a terapeuta mechanisztikus emberképét vitte át a páciensre? A megkönnyebbülés csak akkor érthető meg, ha a páciens félreérti önmagát: ha magát egy zárt rendszernek tartja, amelynek, hogy kárt ne szenvedjen, őrizkednie kell a túlzott feszültségtől, nehogy akár a léggomb – felrobbanjon. Valaki, akinek természetes realizmusát sem a neurózis, sem annak terápiája nem fordította át a szolipszizmusba, mondhatja magában: »Ha én bármennyire is megszabadultam feszültségemtől, semmi sem változik, legalábbis a világban nem; éppúgy, mint azelőtt, lesz okom rá, hogy izgatott legyek és engem valójában az idegességem alapja érdekel.« Ehhez képest, érzelmi reakciója meglehetősen érdektelen számára.
Ami a haragra érvényes, az érvényes a gyászra is. Hogyan fog reagálni a gyászoló a szeretett személy halála után akkor, ha nyugtató tablettát ajánlanak neki? »Az, hogy a valóság előtt behunyom a szememet, távolról sem teszi azt valótlanná. Ha elalszom és akkor már nem tudok a szeretett személy haláláról, ez nem támasztja fel őt. Ami engem érdekel, az csak és kizárólag az: él-e ő vagy sem, és nem az, hogy felizgatom-e magam. « Ezek lehetnének a szavai. Ami a gyászolót érdekli, nem annyira az, hogy boldog-e vagy sem, sokkal inkább az, hogy van-e alapja erre. A logosz nélküli pszichológia (hogy Wilhelm Wundt »Psziché nélküli pszichológiá«-jára utaljunk) nem ismer indítóokokat, amelyek alapján szabályozhatjuk viszonyulásainkat. Csak okokat ismer, és ezek nem kint a világban vannak, hanem önmagunkban, saját pszichológiai állapotunkban. Az okok azonban nem ugyanazt jelentik, mint az alapok. Ha valaki hagymát szel, sír. Könnyeinek megvan az oka. Viszont nincs alapja arra, hogy sírjon. Es ha valaki boldogtalan, és iszik egy whiskyt, akkor kevésbé lesz boldogtalan, és ennek a whisky az oka. De a boldogtalanság alapja ezzel még távolról sem szűnt meg. Hiszen a világban semmi sem változik. Ám mi történne akkor, ha alkalmazná az embernek azt a képességét, hogy a szenvedést teljesítménnyé tudja átváltoztatni? Mi lenne, ha a válófélben lévő nő használná azt a képességét, hogy ezen az emberi síkon állást foglalna tönkrement házasságával kapcsolatosan, melynek során nem engedi át magát a haragnak, hanem megbékél, mégpedig, ha ez még lehetséges, a férjével, de ha nem lehetséges, akkor saját sorsával, egy elvált nő sorsával? Így vagy úgy, elérne valamit, mindenesetre többet, mint ha csak az agresszió szelepeit nyitná ki. Kezébe venné a sorsát: emberként cselekedne és nem gépként reagálna. Vajon nem blokkolja-e le az a pszichológia, amely az embert nem állásfoglaló, hanem csak mechanizmusoktól és impulzusoktól vezérelt lénynek látja, az embernek azokat a képességeit, melyek birtokában meg tud oldani egy szituációt, amelyhez nemcsak külsőleg nőtt fel, hanem amelyhez belülről is? Vajon nem blokkolja-e ez a logosz nélküli pszichológia, amely csak okokat és okozatokat ismer, de semmi olyat, mint a szenvedést megkoronázni tudó értem, tehát nem blokkolja-e ez a pszichológia a páciensnek azt a képességét, hogy a külső tragédiákat belső győzelmekké változtassa, tanúságot téve a benne szunnyadó emberi potenciálról? És nem hagyja-e esetünkben a pácienst abban a hitében, hogy ő függ attól, hogy tőle egy férj elválik-e vagy sem, és hogy valamilyen benne felgyülemlett, a férjre irányuló agresszió levezetődik-e vagy sem?
A találkozásban, ha az valódi, kilépek, transzcendálom magamat és nemcsak önmagam juttatom kifejezésre. A logoszra transzcendálok. A pszeudo-találkozás nem valódi párbeszéden alapul, hanem logosz nélküli párbeszéden, és ezért csak fórumként szolgál, hogy kölcsönösen kifejezzük önmagunkat. Mi lehet tehát az alapja ezen encounter group-ok jelenlegi elterjedésének, amelyekben a pszeudo-találkozást gyakorolják?
Mindenekelőtt erre utalnánk: a mai ember rendkívül érdekelt abban, hogy mások érdeklődjenek iránta. Itt láthatóan deficit van. Úgy tűnik, hogy az ipari társadalom egyre több olyan embert hoz létre, aki a magányosságtól szenved; a »magányos tömeg« magányosságától, ahogyan a bestseller címe is hangzik. A klíma hideg és személytelen, az atmoszféra, melyet belélegeznek, embertelen. Meghallatlanul, ám szakadatlanul kiáltanak emberi melegség, emberi közelség után. Ez után az intimitás után oly mértékben epekednek, hogy készek minden árat megfizetni, minden áldozatot meghozni, ama veszély ellenére, hogy intimitás intimitást követ. A szexuális intimitást már csak egy lépés választja el a szexuális promiszkuitástól.
Amire valójában szükség van, az kevésbé a minden áron való intimitás, sokkal inkább az intim szféra védelme. Amire szükség van, az a bátorság a magányossághoz, a magányosság alkotó módon való létrehozása; az embertársaktól való negatív elszakadás átalakítása meditációra való pozitív alkalommá. Az ipari társa dalom egyoldalúan a »vita activá«-ra helyezi a hangsúlyt, és ez az egyoldalúság kompenzációt igényel: a »vita contemplativá«-t. Az aktivitás ellentétének nem kell passzivitásnak lennie, -- receptivitás is lehet. Valójában szüksége van az embernek – ma jobban, mint bármikor – az egyensúlyra az alkotói lehetőségek között, hogy értelmet adjon az életnek és azoknak az alkalmaknak, melyeket egy-egy találkozás és szerelem ad. Ezen a helyen kínálja szolgálatait a sensitivity training.
Hogy az emberi részvét iránti kiáltásra térjünk vissza: az a butaság, hogy a jelenlegi körülmények között ezért a részvétért fizetni kell. Egy weekend workshop-on való részvételért pár száz dollárt is fizethetünk. Mérhető, milyen valódi, milyen emberi az az érdeklődés, amelyet a résztvevőknek felkínálnak. Ehhez jön még, hogy – legalábbis Kaliforniában – éppen a legdrágább idevonatkozó vállalkozások általában nem kellően iskolázott emberek kezében vannak, akik sem módszerben, sem technikailag nem állnak ellenőrzés alatt, és nem is tartoznak olyan szervezethez, amelyhez a szakmai etika kötné őket. Egy olyan korban, melyben a szexuális álszenteskedés ellen ennyire kikelünk – mert jelenleg ez a helyzet – nem lenne szabad a promiszkuitással való üzletet »sensitivity training«-nek, »encounter group«-nak vagy »nude marathon«-nak álcázni. Akkor dicsérem inkább – összehasonlítva ezzel – a prostituáltat, aki igazán és őszintén elismeri, hogy üzletét anyagi érdekből űzi, és nem állítja be úgy a dolgot, mintha az emberiség érdekében tenné, melynek szenvedése az orgazmus hiányára vezethető vissza; melynek »örök fájdalmát és jajgatását« – Goethe, illetve Mefisztó szavaival – »ezerszeresen is egy pontból kell kúrálni«. Sigmund Freud pontosan tudta, mit tesz, amikor az absztinencia szabályait felállította és az ellentranszfert műhibának tartotta. Lojális epigonjai is kiállnak e szabályok mellett, és nem jut eszükbe, hogy a sajnálatos kivételeknek megszívlelendő szabályokat adjanak. A mi szakmai etikánk ideáljai szerint még az aszimptotikus közeledés sem tartozik a condition humaine-hez. De senki sem lenne képes ilyenfajta kudarcából valamit is profitálni.
Mindamellett a kultusz, amelyet éppen Amerikában, és Amerikán belül éppen Kaliforniában az intimitással kapcsolatban űznek, pszichológiailag és szociológiailag érthető. Már Yalom utalt – egy hivatalos beszámoló keretei között, melynek elkészítésével az Amerikai Pszichiátriai Társaság bízta meg – az amerikai, ezen belül is a kaliforniai népesség hallatlan mobilitására. mivel oly gyakran kell költözködnie, hogy sehol sem tud igazán gyökeret verni. Ez a gyökértelenedés, véli Yalom, elidegenedéshez vezethet. Hozzá szeretném fűzni, hogy itt nemcsak a környezettől való elidegenedésről van szó, hanem ön-elidegenedésről is. Nemcsak a társadalomtól való elidegenedés jön létre, hanem az érzelemtől való elidegenedés is. Éppen az angolszász népesség állt túl sok ideig a puritán erkölcs befolyása alatt, amely nemcsak az érzelmek feletti uralmat követeli meg, hanem az érzelmek kinyilvánításának az elnyomását is. Analóg módon érvényes ez a szexualitás elfojtására is. De évek óta túlkompenzálják ezt a tendenciát és a jelenlegi trend a másik végletbe csapott át. Nevelők és szülők túlzott engedékenységnek hódolnak, amely azonban kifejezett intoleranciát eredményez a kudarcokkal és feszültségekkel szemben. Minden érzés megköveteti kinyilvánítását és minden szükséglet a kielégítését. Érzelmi inkontinencia jött létre – amivel általában csak a talamusz-lézió esetében találkozunk – , melynek során a páciens adekvát ok nélkül sír vagy nevet és ezt egy ideig nem tudja abbahagyni. Kortársunk, – akinek érzelmi inkontinenciája nem biológiai, hanem végső soron szociológiai feltételekre es okokra vezethető vissza – nem tudja visszatartani magat, nem képes érzelmét magában tartani. Ki kell mutatnia, közölnie kell, és ebben a szükségében nyújtja kezét az encounter group. Itt nem csak jogosult érzelmei feltétel nélküli kinyilvánítására, hanem köteles is. Erre a megnyilatkozási szükségletre is érvényes egy agypatológiás párhuzam, mégpedig a távolságtartás hiánya, mely az előrehaladott epileptikus jellemelváltozásnál szimptomatikus. A páciens nem riad vissza attól, hogy életének legintimebb részleteit elmesélje, és életünk iránt a privát szférába behatolva érdeklődjön.
Így vagy úgy, az emocionális inkontinencia és a távolságtartás hiánya patologikus defektusok. Ezek porondra szólítják az encounter groupot és a sensitivity traininget. Az encounter group úgy értelmezhető, mint reakció a szociális elidegenedésre, a sensitivity training pedig mint reakció az emocionális elidegenedésre, az ön-elidegenedésre. Egyénileg nézve ezek a reakciók együtt járhatnak gyógyító funkciókkal. Szociálisan nézve ez a két reakció szimptomatikus. Ám bizonyos körülmények között a betegség kezére is játszhatnak. Az érzelem nem hívható elő szándékosan. A »hiper-intenció« hatására – hogy bevezessük ezt a kifejezést – visszahúzódik. Be kell következnie az érzelemnek, de nem hagyja magát megragadni. Ellenkezőleg, ezen a módon csak leblokkolhatjuk3. Vannak jelenségek, amelyek nem akarhatók: nem akarhatok hinni, nem akarhatok szeretni, nem akarhatok remélni és legáltalánosabban nem akarhatok akarni. Ezek és a rokon jelenségek ugyanis nem manipulálhatók. Ez onnan származik, hogy a manipuláció csak a szubjektumnak objektummá történő változtatása hátterében lehetséges. Ez ismét odavezet, hogy egy objektumot, amely felé a szubjektum céltudatosan irányul, figyelmen kívül hagyunk.4 Ha valaki önmagát manipulálja, miközben egy »intencionális érzelmet« (Max Scheler) akar kikényszeríteni, akkor szem elől veszíti a céltárgyat, amely felé az érzelem irányulna, ha ezt saját maga csírájában nem fojtotta volna el. Szeretném ezt egy mindennap előforduló eseménnyel illusztrálni. Ha valakit meg akarok nevettetni, akkor – jól vagy rosszul – egy viccet kell neki elmesélnem. Tehát nem irányulhatok közvetlenül »érzelmi állapotra« (Scheler), hanem ehhez egy adekvát tárgyat kell célba vennem. Ekkor az érzelmi állapot automatikusan beáll.
Hasonló jelenséggel találkozunk, amikor a kisebbrendűségi érzés kezelését kezdjük meg. Ennek a támadásnak sem szabad direktnek lennie. Ha a páciens le akarja küzdeni kisebbrendűségi érzését, akkor kerülőutat kell keresnie úgy, hogy ennek ellenére elvégzi munkáját és szabad idejében kisebbrendűségi érzése ellenére eleget tesz társadalmi kötelezettségeinek. Kisebbrendűségi érzése mellett kell az életét vezetnie, nem szabad tudomást vennie róla. A nyílt támadás csak figyelme központjában, életben tartja azt. Ha úgy él, mintha nem is lenne kisebbrendűségi érzése, ez előbb vagy utóbb elsorvad.
A túlzott odafigyelés, túlzott tudatosság, a »hiperreflexió« – hogy ezt a fogalmat is bevezessük – nem kevésbé patogén, mint a túlzott szándékosság, a hiperintenció. Az encounter group mindkét reakciómintát erőlteti. A pácienst felszólítják, hogy állandóan figyelje önmagát, és amit az erőltetett reflexió keretei között megállapít, azt regisztrálja. Ezen túl, ezt szakadatlanul meg is kell vitatnia. Azt mondanám, hogy »hiperdiszkusszió« jön létre több-kevesebb lényegtelen introspektív részletről. És ez a hiperdiszkusszió rövidesen öncéllá avanzsál – olykor életcéllá. Egy üressé és értelmetlenné vált életben, egy »egzisztenciális vákuumban« túlteng a hajlam és a vonzalom az öntetszelgésre, az önmegfigyelésre és mindenek előtt a kitárulkozásra, hogy mindent mindenkivel megbeszéljünk. Egzisztenciális vákuumba torkollik nemcsak a neurózis, hanem annak álgyógyítása is.
Mégis osztom Charlotte Bühler nézetét, amikor ezt mondja: »In spite of much confusion and concern with negative side effects, certain essential benefits of the encounter group movement seem clear.« (A sok zűrzavar, nyugtalanság és negatív mellékhatás ellenére, az encounter group bizonyos lényeges előnyei tisztán megfigyelhetők.)
Különösen előnyökhöz vezet a »spirit of cooperation and mutual helpfulness« (az együttműködés és a kölcsönös segítőkészség szelleme). És miért ne legyen az encounter group platform, ahol emberek egymásra találnak, hogy a változatosság kedvéért ne mindig csak saját érzelmi állapotukat »bámulják« (Martin Heidegger), hanem az értelem keresésében segítsék és támogassák egymást. A résztvevők így nemcsak önmagukat fejezhetnék ki, hanem személyes egzisztenciájuk logoszára transzcendálhatnának és így egymást a valóban emberi egzisztenciához segíthetnék hozzá. Csoport-logoterápiáról lenne szó, melytől Robert M. Holmes ezt mondja: »group logotherapy could pay large dividens. Who could predict the results of such a group called to discuss their own failures, their own »existential vacuum«? What personal discoveries might be made in the discipline of telling one's own story from the standpoint of one's search for meaning in the unavoidable facts of his life?« (A csoport-logoterápiának nagy hozadéka lehetne. Ki képes megjósolni, hogy egy olyan csoportnak milyen eredményei lesznek, amely azért jött létre, hogy megvitassa a résztvevők kudarcait, »egzisztenciális vákuumát«? Mi az a személyes felfedezés, aminek elő kell segítenie egy állítás kimondásának tudományát, értelem megfogalmazását egy saját élményben, az élet elkerülhetetlen eseményeiben.)
1 Einladung zu einer Begegnung, Wien 1914 (Meghívás egy találkozásra).
2 Az „önmaga" kifejezés itt a saját egóra vonatkozik, nem a magasabb rendű alanyiságra. (Cs. Cs.)
3 Az egyik kaliforniai hallgatóm, aki egy haladó szeminárium keretei között kutatómunkát végzett, mely az encounter group movement-ről szólt, közzétette, ami megesett vele (csatlakozott egy encounter csoporthoz): „Sokan kértek, hogy legyek a barátjuk. Nem tudtam őszinte lenni, amikor megöleltem valakit és azt mondtam, hogy szeretem, és a barátja leszek, mégis így tettem... erőltettem, hogy emocionális legyek, de eredmény nélkül... minél inkább próbáltam, annál nehezebb volt."
4Véleményem szerint egy szubjektum ismertetőjegye, hogy intencionalitása alapján saját objektumokkal rendelkezik, éppen a saját céltárgyaival, amelyekre maga transzcendál.
* Eredetileg megjelent: Viktor E. Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Budapest, 1996, Kötet Kiadó, 33-42. o.