THOMAS MERTON
A SZEMLÉLŐDÉS MAGVAI
(RÉSZLET)*
A hit által tehát az ember kapcsolatba lép saját legbenső lelki mélységeivel – és Istennel, Aki „jelen van" ugyanezekben a mélységekben.
A görög egyházatyák hagyományos teológiája három kifejezést használt az ember lelkének e három aspektusára. Azt, ami tudattalan és az értelem alatt helyezkedik el, animának vagy pszichének nevezték. Ez az „állati" lélek, az ösztön és az érzelem világa, az automatizmus birodalma, amelyben az ember pszichofizikai szervezetként működik. Ezt az animát női vagy passzív elvként fogták fel az emberben. Ezután ott volt az ész, a világosan gondolkodó, tudatos, aktív elv, az animus vagy nousz. Ez az elme, mint férfielv, az értelem, mely következtet, kormányozza és irányítja tetteinket a megfontoltság és a gondolkodás fényében. Ennek kell irányítania a női elvet, a passzív animát, és uralkodnia kell fölötte. Az anima Éva, az animus pedig Ádám. Az áteredő bűn hatása mindnyájunkra az, hogy Éva megkísérti Ádámot, mire Ádám átengedi értelmes gondolkodását Éva vak ösztöneinek, és hajlamossá válik arra, hogy innentől fogva a szenvedélyes reakció automatizmusa és a feltételes reflex irányítsa a gondolkodás és az erkölcs helyett.
Az ember igazi állapota azonban nem csak abból áll, hogy az animus uralkodik az animán, a férfi a nőin. Van egy ennél is magasabb rendű elv, mely meghaladja a férfi és női, aktív és passzív, gondolkodó és ösztönös közötti felosztást. A spiritus vagy pneuma ez a magasabb rendű elv, amelyben az előbbi kettő összeforr, és meghaladja önmagát az Istenben való egyesülésben. E magasabb rendű elv nem pusztán valami az ember természetében, hanem maga az ember, akit egyesít, életre kelt, lelkesít és önmaga fölé emel Isten.
Az ember a teljességét a „szellemben", vagy pneumában éri el. Az ember nem teljesen ember addig, amíg nem „egy szellem" Istennel. Az ember akkor „szellem", amikor egyszerre anima, animus és spiritus. Ám e három szám szerint nem különböző, mert egyek. S amikor tökéletes egységbe rendeződnek – miközben megtartják az őket megillető minőségeiket –, akkor áll össze az emberben a Szentháromság képe.
A „spirituális élet" ekkor tökéletes egyensúlyban van, s benne a test a szenvedélyeivel és ösztöneivel, az ész a gondolkodásával és az elveknek való engedelmességével, valamint a szellem, melyet passzivitásában megvilágosít Isten Fénye és Szeretete, egyetlen tökéletes embert alkot, aki Istenben van, Istennel van, Istentől van és Istenért van. Egy ember, akiben Isten minden. Egy ember, akiben Isten akadálytalanul beteljesíti akaratát.
Könnyen belátható, hogy Isten tisztán érzelmi imádása, egy ösztönösen élt élet, egy orgiasztikus vallás nem spirituális élet. De nem teljesen spirituális élet egy pusztán racionális élet sem, melyet a tudatos gondolkodás és az ésszerűen irányított cselekvés vezérel. Különösen jellemző modern tévedés az ember lelki életét puszta „gondolkodásmódra" lefokozni és az egész spiritualitást egyszerűen a gondolkodó elmére korlátozni. Ekkor a lelki élet a „gondolkodás" világára redukálódik: a szavakba foglalásra, magyarázgatásra és hasonlókra. Az ilyen élet azonban csonka és tökéletlen.
A valódi spirituális élet nem is dionüszoszi orgia, és nem is apollóni tisztaság. Meghaladja mindkettőt. A bölcsesség, Szophia szeretete jegyében élt élet. Szophiában, a legmagasabb rendű bölcsességelvben elválaszthatatlanul egyesül az Istenben lévő ismeretlen minden nagysága és magasztossága, s mindaz, ami termékeny és anyai az Ő teremtésében – az atyai és anyai elvek, a teremtetlen Atya és a teremtett Anya-bölcsesség.
A hit az, ami megnyitja számunkra az egység, az erő, a fény, a Szophiára jellemző szeretet e magasabb birodalmát, ahol többé nem racionális elvek biztosítják a pislákoló és elégtelen fényt, hanem ahol az igazság egy és osztatlan, s mindent magához von a Sapientia vagy Szophia teljességében. Amikor Szent Pál azt mondta, hogy a szeretet a törvény beteljesülése, s hogy a szeretet megszabadította az embert a törvénytől, arra utalt, hogy Krisztus Lelke egybeolvasztott bennünket Krisztussal, aki „Isten ereje és Isten bölcsessége". Innentől fogva tehát maga Krisztus vált a mi saját életünkké. Teljes lelki életünk a bölcsesség világosságában hozza meg gyümölcsét.
* Eredetileg megjelent: Thomas Merton: A szemlélődés magvai. Budapest, 2009, Ursus Libri, 138-140. o.