A FÖLDI JAVAKHOZ VALÓ RAGASZKODÁSRÓL
RÉSZLET SZENT EDITH STEIN: A KERESZT TUDOMÁNYA C. MUNKÁJÁBÓL*
Az alábbiakban közlünk egy rövid részletet a címben említett munkából. Mivel a keresztény szövegeket az olvasók néhány kivételtől eltekintve félreértik, általában önostorozónak, öngyűlölőnek, gyávának és megalázkodónak érzik ezeket. A szavak helyes értelmezésével azonban egy teljesen más aspektus nyílik meg az olvasó előtt. Azokhoz a szavakhoz, melyeket ily módon félreérthetőnek ítéltünk, lábjegyzetben rövid magyarázatot fűztünk. A munka eredeti hivatkozásait szövegközi hivatkozásokba szerkesztettük.
Szent János az elmondottakat különböző dolgokon bizonyítja, hogy ugyanis a vágy miben kereshet kielégülést. Örömünk irányulhat evilági javakra: gazdagságra, dicsőségre, utódok nevelésére és hasonlókra. Bár ezek a javak önmagukban nem bűnösek, de mégis gyakran okai lehetnek az Isten1 iránti hűtlenségünknek. Az evilági javaknak csak addig szabad örülnünk, ameddig általuk jobban szolgálhatjuk Istent és biztosabban elérhetjük az örök életet. Minthogy azonban „sohasem tudhatjuk elég világosan, vajon mivel szolgáljuk jobban az Istent, ezért hiúság, ha ilyen dolgoknak túlságosan örülünk." (Keresztes Szent János: Kármelhegy útja II. kötet 17. fejezet E. Cr. I 316 k.)
— A legnagyobb hátrány, ami az akaratnak a dolgokhoz való kötődéséből adódik, hogy könnyen elfordíthat Istentől.
Az elfordulás négy lépésben történik, amint a Szentírásban olvassuk: „A kedvenc (Izrael) meghízott és kirúgott (a hámból); meghízott, kövér lett és meghájasodott és elhagyta Istenét, Alkotóját, megvetette Istent, Üdvösségét" (MTörv 32,15).
A kövérség először is az értelemnek Isten iránti eltompulását jelenti. Mihelyt „a szellemi lelket valami öröm a legkisebb mértékben is leköti, elvakul Isten iránt, homályba borul a korábban tiszta ítélőképessége... Ettől a kártól nem védi meg sem az életszentség, sem a józan emberi ítélet, ha az már egyszer helyt adott a földi dolgok iránti vágynak és örömnek." (I.m. III. köt. 18. fej. E. Cr. I 320 k.)
„Kövér lett és meghájasodott" — a második fokozatban „az akarat eltunyul, és jobban ráveti magát az evilági javakra. Minthogy az ember kezdetben nem fékezte élvezeteit, akarata könnyen elidegenedik az isteni dolgoktól és szent gyakorlatoktól, és ezek után már nem is ízlenek neki. Végül egészen abbahagyja a szokásos napi lelki gyakorlatait és minden érzésével és gondolatával a világi dolgok felé fordul. Ekkor az értelem és az ítélőerő úgy elhomályosul, hogy „többé már nem képes felismerni azt, ami igaz és helyes, lanyhaságában és tunyaságában nem is törődik azzal, hogy meglássa a helyeset és aszerint cselekedjék. " (I.m. II. köt. 18. fej. E. Cr. I 322. o.)
A harmadik fokozat az Istentől való teljes elfordulásban áll: Aki „elhagyta Istenét, Alkotóját", az oda jut, hogy nincs többé érzéke arra, mire is kötelezi Isten törvénye. Az ilyenek egészen elfelejtik és elhanyagolják az üdvösséggel való törődést, és minden figyelmüket a világi dolgokra az fordítják. Ők a világ fiai, — akikről az Úr azt mondja — „a maguk módján okosabbak a világosság fiainál" (Lk 16,8). Ők az igazán kapzsi emberek, akik nem képesek kielégülni. Éhségük és szomjúságuk abban a mértékben növekedik, ahogyan távolodnak az egyedül kielégítő forrástól, az Istentől. Az evilági javakhoz való túlzott ragaszkodás miatt ezerféle bűnbe esnek és mérhetetlen kárt szenvednek.
Így csúsznak le a negyedik fokozatra, ahol a lélek már úgy megfeledkezik Istenről2, mintha egyáltalán nem léteznék. A teljes megfeledkezés Istenről a szívet3 — amelyet legbensőbb lényege szerint Istenre kellene irányítania — most a pénz felé fordítja, mintha más Isten nem is lenne. Az ilyen emberek a földi javakat bálványozzák, és még az életüket is feláldoznák, ha elvesztésüknek veszélye fenyegetné Őket. Bálványuk csak azt adja nekik, amije van: „a kétségbeesést és a halált. Mégha nem minden esetben taszít ilyen végső nyomorba, a halálba —, akkor is az ilyenek állandó kínzó halálfélelemben élnek... Azok is nagyon szánalomra méltóak, akiknek... kevesebb kárt okoz ugyan a földi bálvány, mert nagyon visszaesnek az Istenhez vezető úton." (I.m. III. köt. 18. fej. E. Cr. I323 k.)
Aki viszont szabaddá tudja tenni magát a földi javakhoz való minden ragaszkodástól, az eljut a nagylelkűségre, a szellem szabadságára, az értelem világosságára, a mélységes nyugalomra, az Istenbe vetett békés bizalomra, az igazi istentiszteletre, és akaratát egészen Isten akarata alá rendeli4. Így az ember a belső kiüresedésben a teremtményeknek is jobban örül, olyan öröm ez, amit a kapzsi sohasem ízlelhet meg, mert nyugtalansága miatt hiányzik belőle az ehhez szükséges lelki szabadság5. A felszabadított ember a javakat igazi természetes és természetfölötti értékükben ismeri meg. Megismeri az igazságot, a jót és a lényegeset, míg az, aki csak az érzékekkel tájékozódik, a megtévesztőt, a rosszat és a lényegtelent látja meg bennük.
Aki szabadon megőrzi szívét, azt nem nyugtalanítják földi gondok sem az imádságban6, sem az imán kívül. Nem vesztegeti az időt hiába, és könnyen gyűjthet magának lelki kincseket —, míg a másik, akinek a szíve a teremtményekhez apad, hol ide, hol oda kapkod...
1 Isten:
Szavakkal nem megragadható, teremtetlen, tökéletes és totális Egység. Megízlelni, emberként tapasztalni az elme és a lélek kiüresítésével lehet (ld. „boldogok a lelki szegények"). Ennek módja a szemlélődő (kontemplatív) életmód.
2 Megfeledkezni Istenről:
Istenről megfeledkezni nem egy elmebeli felejtés, nem olyan, mint amikor elfelejtjük, hogy sütünk valamit és odaégetjük. Istenről megfeledkezni azt jelenti, hogy minden evilági, érzékszerveinkkel érzékelhető dologgal foglalkozunk, így elhomályosul az a képességünk, hogy nem gondolkodva és érzékileg nem tapasztalva, elménket és lelkünket kiüresítve megtapasztaljuk azt, ami ezek mögött van.
3 Szív:
A szív a kereszténységben nem csak a fizikai szívet jelenti, hanem az egész tudatot is. Példának okáért Jézus Szentséges Szíve a tökéletes Tudat, melyet nem homályosít el semmi evilági tapasztalás, hanem mindig a végső, Tökéletes Egységhez való tudati kapcsolódás állapotában van („Istenre irányítva").
4 Isten akaratának alávetni magunkat:
Nem azt jelenti, hogy meghunyászkodva egy rajtunk kívül álló, idegen személy szolgái leszünk, mert gyengék vagyunk és félünk, hanem azt, hogy az állatias és ösztönös alacsonyrendű akaratunk helyett a tiszta tudatosság munkál bennünk, saját önző akaratunk megtörik egy felfoghatatlan és kimondhatatlan erő hatására.
5 Szabadság:
A szabadság nem azt jelenti, hogy úgy éljük ki állati ösztöneinket, ahogy akarjuk, hanem azt, hogy megszabadulunk a tárgyi világ kötöttségeitől a belső kiüresedés révén. Valódi szabadság soha nem a külvilágban, hanem bennünk van mélyen, legbelül.
6 Ima:
Az ima nem csak azt jelenti, hogy letérdelünk és valakihez szólva kérünk valamit. Az imának sok fokozata van, amit itt nem fejtünk ki. Az ima legmagasabb foka a belső ima vagy kontemplatív ima, mely teljes csendben történik.
* Edith Stein: A kereszt tudománya. Budapest, 1993, Szent István Társulat. 134-135. o.