A bűn és a bűnbánat szerepe a belső béke elérésében

     A bűnbánat felé vezető első lépés a bűn felismerése önmagunkban. Szellemi-lelki szempontból a bűn nem egy előírás megszegése, amennyiben az előírás csupán egy külső, rajtunk kívül álló szabály. A bűn csak akkor felismerhető, ha önmagunkon belül képesek vagyunk elkülöníteni a jót a rossztól. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, tapasztalnunk kell önmagunkban a jót, ami viszonyítási ponttá válhat. A tiszta Jó tapasztalásának felismerésére magunkba kell néznünk, a személyiség fátyla fel kell, hogy libbenjen, ez pedig meditatív-kontemplatív úton történhet. Amennyiben ízelítőt kapunk ebből a Jóból, tudni fogjuk, mely tetteink tartoznak a bűn kategóriájába. Minél erőteljesebbé válik kapcsolatunk a belső, legfőbb Jóval, annál tisztábban látjuk a helyes és helytelen közti különbséget.
     Az ember pszichés működése nagyon sokáig nem engedi, hogy bevallja magának bűneit. A bűnök elkövetése után szinte öntudatlanul beindul a kognitív disszonancia redukciója, valahogy megmagyarázzuk magunknak, hogy ez nem is olyan rossz, valami nagyobb jó érdekében történik, stb. Azonban, amikor belső fejlődésünk elér egy bizonyos pontot, nem lehet tovább halogatni a szembenézést. Ekkor tudatosítani kell magunkban, hogy bűnösök vagyunk. Hányszor győznek le minket gyarló vágyaink, szükségleteink, hányszor engedelmeskedünk a mélyről feltörő gyűlöletnek, undornak, vagy gyönyör iránti irányíthatatlan vágynak? A bűnbeesés legfontosabb lényege az, hogy elveszítjük a kontrollt önmagunk felett. A vágyak, kívánalmak, érzések mintegy magukkal ragadnak bennünket, többé nem vagyunk urai saját magunknak. Akár olyan bűn elkövetésekor, mely tudatosnak, tervezettnek tűnik, mint például egy bank kirablása, a háttérben mindig egy nem-uralt vágy, ebben az esetben a birtoklás vágya húzódik meg.
     Amikor elkezdjük bevallani magunknak bűneinket, szembesülünk azzal, milyen gyakran mozdulunk ki önmagunkból, milyen sokszor esik ki kezünkből énünk hajójának kormányrúdja. Mégis, a legfontosabb, hogy eljutottunk arra a szintre, hogy felismertük bűneinket. A felismerés azonban igen nagy szenvedéseknek válik forrásává, mivel ez még nem jelenti azt, hogy a jövőben nem követjük el azokat a bűnöket, amiket felismertünk. Ekkor sok fájdalmat okoz az, hogy a bűn elkövetése előtt és közben is tudjuk, tisztában vagyunk azzal, hogy bűnt követünk el, de nem tudunk nemet mondani, nem tudjuk megállni, hogy elkövessük. Ebben a fázisban két nagy hibát követhetünk el. Az első az elfojtás. Az irányító vágyak, érzések lenyomása a mélybe. Ez egy olyan pont, ahol egyet kell értenünk a pszichoanalitikus megközelítéssel: az elfojtás rossz. Nem szűnik meg, amit elnyomunk, csak egy nem megnyilvánuló szférába kerül át. De él. Ez pedig a jövőben nagyon komoly problémák, pszichés diszfunkciók okozója lehet. Végső megoldásnak azonban a kiélés sem jó (ehelyütt már nem értünk egyet a pszichoanalitikus megközelítéssel, és napjaink szabados, individualista irányultságával), mert az a rossz elfogadását jelentené. Mielőtt rátérnénk a megoldásra, egy másik veszélyt is számba kell vennünk. Ez pedig a túlzott bűntudat, mely öngyűlöletté fajulhat. Az önostorozás nem jó, a gyűlölet akkor is gyűlölet, ha a tárgya nem egy másik ember, hanem az én. A bűn és a bűntudat alapvetően arra jó, hogy az egonak azon részeit rombolja le, melyek bűnösek, rosszak. A túlzott bűntudat azonban átterjedhet a személyiség megtartandó részeire is, sőt akár az egész énre, ez pedig komoly problémákhoz, énes destrukcióhoz vezethet.
     Egy megoldás van. A normális keretek között végzett bűnbánat és a türelem. Bűneink csak a bennünk rejlő legfőbb Jó segítségével győzhetők le. Tehát, miután felismertük a bűnöket, egy darabig együtt kell élnünk velük, és kitartóan végeznünk kell a bűnbánat gyakorlatát. Nem szabad törődni azzal, hogy sokáig semmi javulást nem tapasztalunk, és ismételten legyőz minket a rosszra való hajlam. Tűrni kell, és bánni azt, hogy bűneinkkel megbántottuk a legfőbb Jót. Próbálni kell minél hosszabb időre kapcsolódni a legfőbb Jóhoz önmagunkban.
     Semmi kétségünk nem lehet, egyszer el fog jönni a megbocsátás és a megtisztulás pillanata, melyet nem lehet szavakba önteni. A megtisztulással csökkenni fog a bűnre csábító erő, legyen szó bűnös vágyakról, érzésekről, vagy bármiről, mely a háttérben áll. A legfőbb Jóhoz való belső kapcsolódás megakadályozza önmagunk elvesztését, így tiszta élethez vezet.

Tehát a bűn felismerése, a kitartó türelem és a bűnbánat megtisztítja bensőnket, melynek eredményeként a külvilággal való kapcsolódási pontjaink is tisztulnak.