Kapcsolódni az Alaphoz a szemlélődésben - hogy bánjunk a meditációból való kizökkenéssel?

     A szemlélődésben (mai divatosabb, ám nem teljesen helyes nevén meditációban) úton lévők, akik már begyakorolták a helyes testtartást és képesek a belső csend tapasztalására, sok nehézséggel találkoznak üléseik alatt. A felmerülő gondolatok, érzelmek, testi fájdalmak és érzések mind arra hivatottak, hogy kimozdítsák a gyakorlót. Hogy érdemes bánni ezekkel a belső mozzanatokkal?
     Fontos leszögezni, hogy minden, mely a személyiséggel történik, minden, ami megtapasztalható, bennünk merül fel, és akár kellemetlen, akár kellemes tapasztalásról van szó, kimozdít. Azonban az Alap, melyen felmerülnek a tapasztalások, nem változik. Teoretikusan ez jól hangzik, gyakorlatban megtapasztalni az Alapot azonban nem ilyen egyszerű. A leghasznosabb belső mozzanat, mely ezt elősegítheti, talán a megengedés. Abban a pillanatban, hogy előjön egy tapasztalás (legyen az orrviszketés, vagy akár a belső hő kellemes érzete) nem kapcsolódunk hozzá, hanem egyszerűen megengedjük, hogy legyen, és próbálunk kapcsolódni az Alaphoz, amin minden megjelenik. Megpróbáljuk egy rövid példán keresztül bemutatni ezt a mechanizmust. Leülünk gyakorolni, és viszonylag gyorsan egy csendes, békés állapotot tapasztalunk önmagunkban, amikor a szomszéd szobában valaki hangos zenét kezd hallgatni. Egy pillanat alatt kizökkenünk a kellemes állapotból, idegesek leszünk, hogy miért megy a zene, amikor csendre lenne szükségünk az elmélyedéshez. Érezzük a szorítást a mellkasunkban, kedvünk lenne mérgesen átüvölteni, hogy állítsák le a zenét a szomszédban. A kizökkentő erő, az idegesség és harag bennünk jött fel, kapcsolódva egy külső ingerhez. A mi belső kizökkenésünket azonban nekünk, belül kell megoldani, ha lekapcsoltatnánk a zenét, győzne a bennünk munkáló idegesség és harag. Ezért inkább ahhoz a módszerhez folyamodunk, hogy egyszerűen megengedjük, hogy legyen a hang, és megfigyeljük, hogy a külső hang mit vált ki belőlünk. Megengedjük, hogy ingerültek legyünk, és szemléljük az idegességünket. Mint egy külső megfigyelő, pásztázzuk magunkat, átéljük azt, ami éppen történik. Így valójában megfigyelőkké válunk, egy másik szemszöget teszünk magunkévá, a személyiségünket kívülállóként látjuk. Így gyakorlatilag kapcsolódunk az Alaphoz, amin minden felmerül, mint egy vetítővásznon a film. Nagyon fontos, hogy ne próbáljunk görcsösen kapcsolódni az Alaphoz. A kapcsolódás csak úgy lehetséges, hogy az egész helyzetet eltűrjük, megengedjük, hogy legyen. Nem akarunk kényszeresen elválni az énünktől, akivel megtörténik a kellemetlenség, hanem türelmesen tapasztaljuk, ami van, szemléljük önmagunkat. Példánkban tehát figyeljük magunkat, hogy milyen az idegesség, amit a hangzavar okoz. Nem akarjuk megszűntetni az ingert, hanem türelmesen végig figyeljük, mi történik bennünk. Így észrevétlenül, semmire nem gondolva csatlakoztunk az Alaphoz, és már benne vagyunk.
     A lényeg, hogy nem szabad belül „ügyet csinálni" a kizökkenésből, hanem engedni kell, hogy minden megtörténjen a maga útján.