ROLF AMTMANN

OTHMAR SPANN PNEUMATOLÓGIÁJA*

FORDÍTOTTA: UMENHOFFER ISTVÁN

Az idealisztikus filozófia teremtő újjáélesztésével Othmar Spann visszaadta a szellem méltóságát, az emberi társadalom igazi alakját, a történelem benső, metafizikai értelmét, visszaemelve őket ama rangra, amit dicsőbb korok láttak bennük.¹ Ezzel nem csupán új életet és ragyogást adott valami réginek és elfeledettnek, hanem új utakat is feltárt a szellem lényegéhez. Minden, ami szellemi, azonos fajú és ezért ugyanolyan alkatú is. Az objektív szellem, az emberi társadalom struktúrája alapvetően nem lehet más, mint az egyes szellemé. Ezért a megismerés útja a megismerő szellemével, a szubjektív szellemmel veszi kezdetét. A szubjektív szellemet saját szellemi struktúrájának benső élményei vezetik el az objektív szellem alkatához. Az önmegismerés megelőzi a világ megismerését. Önmegismerés az, ami végső soron „önmaga(m)" (Selbst) megismerését, a saját én metafizikai hátterének a megismerését jelenti. A társadalom és a természet megismerése, jóllehet velejárója, sőt elősegítője minden önmegismerésnek, csak származtatott lehet. A szellemnek és a társadalomnak feladata betöltéséhez kibontakozásra és alakulásra van szüksége: történetük van. A szellemtan történetfilozófia által teljesül be. A szubjektív és objektív szellem tana a történelem filozófiájával együtt zárt egységet képez.

A szubjektív szellem tana (Pneumatológia)

Pneumatológia és ontológia (Gondolkozás és lét) Spann fő műve, A szellem teremtő útja (Der Schöpfungsgang des Geistes), mely a filozófia minden alapvető területét felöleli, illetve pneumatológiája, az Ismerd meg Önmagad (Erkenne Dich selbst) már címében is arra utal, hogy a szellem magában rejti a világ megismerésének kulcsát, s a filozófián belül kulcspozíció illeti meg a szellemtant. A szellem voltaképpeni lényege azonban csak előképe és ellenképe révén ismerszik meg. Előképe Isten, Isten pedig szellem. Ellenképe a természet, és a természet nem-szellem. A szellem csak azáltal nyeri el a méltóságát, hogy tudomása van Teremtőjével való hasonképűségéről (Ebenbildlichkeit), illetve azáltal, hogy a természettől eltérőként ismeri fel létét, öneszmélése eljut a valódi önrendelkezésig.

Hasonképűség és ellenképűség (Gegenbildlichkeit) – ez a világ két alapfenoménje. Ami „hasonképű” a Teremtővel, kézjegyét, teremtő, cselekvő és alkotó vonásait viseli; a teremtett „kép” ellenben a teremtettség jegyeit, a látszólag „élettelenét”, a „természet”, mégpedig az anorganikus természet vonásait hordozza; de minden organikus már élettel bír a szellem hatalma révén! Az eleven, folyton teremtő szellem és a teremtett, holt mechanizmusnak tűnő természet: ez a két egymáshoz rendelt tartománya ennek a világnak. Ám csakugyan holt-e a természet, pusztán mechanikusan meghatározott, az isteni szellem által kieszelt és világba helyezett gépezet csupán? Ez a kérdés a szellemtan számára is! Miért? Mert a lét lényegéről van szó. Mi a lét? Magával mindig azonos maradó „lét”-e, amilyennek a maga fenséges nagyságában számunkra a természet tűnhet? Vagy inkább egy örökké működő, Teremtőjével tényleg hasonképű, önmagát teremtő lét?

Korunk ahhoz szokott, hogy az előbbit tekintse annak, mint egyedül objektívet, mint létet, amivel a(z anorganikus) természetben szembesülünk. Akkor viszont mi a szellem léte? Ez a döntő kérdés! Mi a szellem? Miként viszonyul a léthez? A szellem nem holt, hanem cselekvő és alkotó. Hozzátartozója a létnek. Sőt: maga a tulajdonképpeni lét! „Gondolkozás és létezés egy és ugyanaz.” Parmenidész ezen provokatív tétele, mely már a nyugati filozófia kezdeteinél megjelenik, egyben az ontológia első alapelve is. S ugyanakkor az ismeretelmélet egyik alapelve. A szellemi lét, mint cselekvő és teremtő, maga a voltaképpeni lét; míg a természeti lét, amennyiben pusztán nyugalomban lévő, önmagával örökké azonos, magát nem „tételező” lét, csak mintegy „máskéntléte” a létnek. De ez valóban csupán nyugvó, mozdulatlan lét-e? Semmiképp! Erről korunkat már az atomfizika is felvilágosította. Hogy az anorganikus természet mennyiben nem-holt, mi több, nem-gépiesen alakuló, „élő”, azt az univerzalista természetfilozófia tanítja és a modern fizika bizonyítja. Erről nem kívánunk többet szólni itt. Azonban a szellemtan számára is döntő, hogy nem „holt” természet, hanem végső soron cselekvő szellem, mely Teremtőjének képmásaként rányomja bélyegét az egész teremtésre.

Ezért a szellemtan határozza meg az univerzalista ontológia jellegét is. Ez utóbbi lényege szerint nem a természetfilozófia egyik fejezete, sokkal inkább a pneumatológia alapja és csak azután a természetfilozófiáé. A teremtményi lét voltaképpeni lényege a szellemből ered, Teremtőjének szelleméből, s majd csak a „nem tulajdonképpeni” lét jelenik meg a természetben!

Szisztematikusan nézve a lételmélet (ontológia) minden filozófia kezdeténél áll, ámde magyarázatát a szellem lényegében leli. Ennélfogva – amint A szellem teremtő útja is kifejti – megelőzi a szellemtant, melyet aztán a természetfilozófia követ. Azonban csak a szellemtan felől közelítve válik érthetővé, mert a szellem magában hordozza a világrendet és a létre vonatkozó tudást. A Kategóriatan mint a lét módozatairól szóló tan feltárta az egészleges, az Egész elvén alapuló létrendet és ennyiben magában foglalja az ontológiát is. Részletes tárgyalására viszont A szellem teremtő útjában kerül sor. Ezért a szellemtannal összefüggésben röviden itt is foglalkoznunk kell vele. Jóllehet a lét és a gondolkozás nem minden módon és esetben hozható átfedésbe és nevezhető egy és ugyanazon dolognak. Ugyanakkor a szellem és a gondolkozás valóban a Teremtővel hasonképű lét, a természet viszont csak ellenkép lehet, „Isten lábnyoma”, ahogy Eckhart mester mondta.

Noshát, mi a lét? A válasz már a mondat megfordításából is kiderül: a lét az, ami van: „létezik”! Nem holt és önmagával minden tekintetben mindig azonos, nyugvó vagy szenvedő, hanem eleven, cselekvő, „létező” lét.

Ha a lét merőben azonos volna a léttel, akkor nem lenne több, mint önmagával mindig azonos: mozdulatlan nyugalom. A Kategóriatan azonban bepillantást nyújt e nyugalomból és merevségből minden létet felrázó tényállásba: önazonosság csak önidegenség által létezik. Amit teremtett, nem csupán önmagából, az önmagával azonos létből áll; minden alaphoz és hordozóhoz kötött, egy magasabb fokú és magasabb rendbe tartozó léthez, melybe átnyúlik „önidegen” lényegi magja. A Kategóriatanból tehát a teremtőerők lépcsőzetes felépítése (Stufenbau) adódik, egészen az isteni világfenntartó legmagasabb fokáig.

A magasabb fok teremtő tevékenysége folytán tölti meg élettel az alacsonyabbat, amely csakis ezen benső életimpulzusokból fakadóan válik maga is képessé a teremtésre. Ezen életimpulzusok folyton ismétlődő újrateremtetést jelentenek az alsóbb létszintek számára, miáltal a lét fiatal és üde marad. A lét teremtés, de ez nem pusztán önmagából következően, hanem egy örökös teremtetés révén megy végbe. Azaz: „Minden lét teremtetés általi teremtés.” A lét ezen tartalmi meghatározásával a filozófia egyik alapkérdése, ami a korai görög filozófiában felvetődött, s amire Platón már az univerzalizmus szellemében adott választ, később azonban újra és újra feltették és tárgyalták, válaszra lelt, és minden ellentétes nézet fölé kerekedik.

Ebből következik minden lét benső hármassága: az érzékelhető jelenlét avagy önazonos lét fölött van az ezt teremtő előlét [preegzisztencia – A szerk.] avagy önidegen lét, és ugyanígy az önazonos lét (egy további kitagolás potenciájaként) továbbiakat-magában-foglaló (fortenthaltend) avagy készséggel bíró (vermöglich) létnek is nevezhető. Ebből adódik a fokozatok rangsora: az önidegenség megelőzi az önazonosságot, az önazonosság a készséget (Vermöglichkeit) vagy a továbbiakat-magában-foglalást (Fortenthaltung).

E létmeghatározás jelentős következményekkel jár, melyek közül mindenekelőtt hármat kell kiemelnünk:

1. A lét lényege a szellemi teremtés, a „szellem teremtő útja” mentén válik átélhetővé az emberi szellem számára, mint teremtetés általi teremtés. A szellemtan a lételmélet prototípusa lesz! De a teremtés nem csak a szellem lényege. Mivel Isten a világot saját képmására alkotta, a természet sem lehet holt, hanem szintén cselekvő, teremtő.

2. Az eleai-hérakleitoszi vita, hogy a lét vajon teljes nyugalom vagy örök változás-e, ezzel lezárul és a fokozatok közötti ellentétként ismerszik fel. A mindenkori magasabb fokon felismerjük az Egészet – mely alacsonyabb fokon kitagozódik – a szellem körében: a sugallatot (Eingebung) avagy a fentről eredő megbízatást. Ez végrehajtása során a mindig változatlan maradó, a végrehajtó vagy kidolgozó tevékenység ellenben maga a változás. Ami fentről nézve változékony, az alacsonyabb fokon változatlan, a kitagoló Egész.

3. A lét ennélfogva nem egyszerűnek, hanem bensőleg tagoltnak és lépcsőzetesnek bizonyul. S felfelé haladva nem egyre szegényesebbé válik, ahogy az uralkodó empirista logika véli, elérvén az abszolút üres, puszta létet; éppen ellenkezőleg: a legmagasabb rendű lét a világhoz képest maga a bőség, a teljesség, de kitagolatlan teljesség, tiszta potencia, mely minden dolgot felölel és magában hord. Ez a jelenlétbe még be nem lépett Egész, az előlét alulról szemlélve „semmi” (mint még nem jelenvaló), önmagában nézve azonban teljesség avagy bőség, tiszta aktus (actus purus). Így az alábbi tétel tökéletesen érthetővé válik: „Minden teremtés semmiből való teremtés.” Lévén a „semmi” az előlét! Így minden lét (= teremtés) Isten létével hasonképű Eckhart mester szavai szerint: „Isten teremtett tehát mindent […] mindent a semmiből, azaz a nemlétből hívott létre.”

Ilyen teremtés a szellem teremtése is. A semmiből hívja elő alkotásait. „Hívja”, a szó tulajdonképpeni értelmében; hiszen ezzel nevet is ad nekik. A név fogalom, a név a teremtett megnevezése. Ez pedig szellemi teremtés. Ezért írja a Teremtés Könyve, hogy az ember nevet adott minden teremtménynek. Ily módon társalkotója lett ennek a világnak. „Kezdetben vala az Ige […]. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.”

Jegyzetek:

¹ [Forrás: Rolf Amtmann: Subjektiver und objektiver Geist. In Othmar Spann. Leben und Werk. Graz, 1979, Akademische Druck- und Verlaganstalt /Othmar Spann összkiadás 21/, 283–330. o. Részlet. – A szerk.]

* (A tanulmány az Ars Naturæ II. évfolyamának 3-4. számának 286-299. oldalain jelent meg.)

A teljes tanulmány letölthető!