RAMA P. COOMARASWAMY

PSZICHOLÓGIAI INTEGRÁCIÓ ÉS VALLÁSOS SZEMLÉLETMÓD*

FORDÍTOTTA: KOCSI LAJOS

Bevezetés: tekintettel az „énre"¹

A filozófiai háttérnek és oktatásnak köszönhetően a közegészségügyben dolgozó szakemberek többsége hajlamos a pszichiátria szemüvegén át tekinteni a vallásra és/vagy a spiritualitásra. Hogy egy adott vallási érték minden körülmények között „igaz"-e, számunkra most nem vitatéma – törekvésünk arra irányul, hogy a probléma középpontjába helyezzük: egy ilyenfajta érték pszichésen pozitív, vagy negatív szerepet játszik-e páciensünk életében minden körülmények között. Ha valaki elfogadja a freudi korpusz filozófiai premisszáit – a darwinizmust, a materializmust és az ateizmust –, ez a hozzáállás nemcsak logikussá, hanem kötelezővé is válik. Egy ilyen Weltanschauung [világnézet – A ford.] keretein belül a vallásos hit különböző formái szükségszerűen megtévesztőnek látszanak. De nincsenek-e mindannyiónknak dédelgetett illúziói, és miféle bajt okoz, ha az efféle megtévesztések segítenek hajózni az élet viharos tengerén?

Természetesen létezik egy másik nézőpont is: amikor vallásos ­szemlélettel tekintünk a pszichiátriára. Azonnal felteszik majd a kérdést: „melyik vallás né­ző­pontjából – zsidó vagy keresztény, hindú vagy muszlim, nem is szólva a különböző szektákról ezen kategóriákon belül?" Az egészségügyi dolgozó összezavarodik ennyi konkurens vallásos nézőpont láttán. De mielőtt feladnánk a küzdelmet, fontoljuk meg az ellenkezőjét. A különböző pszichológiai elméletek serege éppúgy zavarba ejtő lehet a teológus számára. Például majdnem mindannyian egyetértünk a tekintetben, hogy az embernek van „énje", de jóformán nincs két terapeuta, aki képes lenne egyetértésre jutni az „én" valódi természetét illetően, nem is beszélve arról, hogy ebben az esetben mit tekinthetünk „normális" hozzáállásnak. Ennek ellenére úgy gondolom, mindkét területen létezik egy elégséges konszenzus – egy konszenzus, amely megengedi, hogy kommunikáljunk egymással, s amely valódi segítséget nyújt pácienseinknek.

Amikor az ember a pszichiátria történetével foglalkozó szövegeket olvas, az a benyomása, hogy ezen a területen erőfeszítéseink csak kétszázötven évvel ezelőtt kezdődtek. Miközben pszichés betegségek nyilvánvalóan a kőkorszak óta léteznek, és miközben a teológusok minden nagy vallásban értekezéseket írtak az én pszichológiájáról és természetéről (vagy inkább azt kellene mondanom, az ember számos különböző énjéről), legtöbbünk hozzáállása naiv vagy kevéssé ismeri e tárgyat. Még nagyobb jelentőséggel bír, hogy a vallásos szemléletmódok közötti számos különbség ellenére a nagy vallási tradíciókban meglepő egyezések léteznek az ember és különböző énjeinek természetére vonatkozóan. Szeretnék megvizsgálni néhányat e teológiai koncepciók közül, és megmutatni, bizonyos esetekben hogyan használhatjuk terápiás célokra. Azonban, mielőtt megnéznénk e teológiai alkalmazásokat, szeretnék néhány további problémáról szólni, amelyek kapcsolódnak gondolatmenetünkhöz.

Hitrendszerek

Ahhoz, hogy a terápia során hatékony kapcsolat alakuljon ki a pácienssel, úgy gondolom fontos, hogy legyen bizonyos közös vonás a terapeuta és a kliens létszemléletében. Jól illusztrálja ezt egy nagyon sikeres indiai pszichiáter kollégám esete, aki sok évig tanult Angliában és Ausztriában, majd mint teljesen képzett pszichoanalitikus visszatért Indiába. Megkérdeztem, hogy indiai páciensek kezelésénél használja-e a pszichoanalízist. Nevetett, mondván, az lehetetlen volna, mivel úgy látja, az átlagos indiai páciens nem hisz a pszichoanalízisben, és bolondnak néznék, ha ilyen kísérletbe kezdene. Mármost fontos felismernünk, hogy mindannyiónknak vannak „hitrendszerei". Fentebb említettem, hogy Freud darwinista, materialista és ateista volt. Miközben ez túlzott leegyszerűsítésnek tűnhet, arra enged következtetni, hogy hitt valamiben, ami nem racionálisabb vagy vitathatatlanabb, mint bármely páciensének hitrendszere. Orvos kollégáim engem évekig „hívőként" emlegettek, míg magukat a „nem-hívők" közé sorolták. Minél többet gondolkodtam erről, annál inkább meggyőződtem róla, hogy ez a dichotómia téves. Mindannyian hívők vagyunk, csak különböző dolgokban hiszünk.

A pszichológusok és pszichiáterek által vizsgált páciensek többségét ­ebben az országban egészen a legújabb időkig vagy azokhoz sorolhattuk, akik erőtel­jesen pszichotikus tüneteket mutatnak és intézményesített kezelésre szorultak, vagy azokhoz, akik egészen hasonló háttérrel rendelkeztek, mint maguk a tera­peuták, vagyis az amerikai középosztályhoz, s egyazon hitben és szemléletmódban osztoznak. Erős vallási hovatartozású betegek, legyenek ortodox zsidók vagy keresztények, arra hajlottak, hogy távol tartsák magukat a pszichiáterektől. A helyzet ma már másként fest. Pszichotikusok természetesen még léteznek, de a szociális és vallási struktúrák összeomlása és az idegen kultúrákból érkező egyének megállíthatatlan beözönlése a kultúránkba oda vezetett, hogy számos Axis II problémát² kezelünk olyan egyéneknél, akikkel sokkal kevesebb közös vonásunk van. Természetesen nem szükséges osztoznunk pácienseink hitében, és nem helyénvaló személyes meggyőződéseinket rájuk erőltetni sem. Az viszont ránk tartozik, hogy megértsük nézeteiket és tudatában legyünk, hogy fontos szerepet játszanak életükben. A mögöttünk álló rövid megjegyzések után engedjék meg, hogy néhány nagy vallás nézőpontjából vizs­gáljuk meg a pszichológiát, vagy pontosabban, az ember természetét, és megnézzük, vajon integrálhatjuk-e koncepcióikat gyógyító terápiánkba.

Az „én" a vallásban

A tradicionális pszichológiák emberre vonatkozó megközelítései, mondhatjuk, arra az alapelvre épülnek, amely szerint az embernek két „énje" van: a) a valódi „létével" összefüggő benső „Én" [Önmaga(m), Self, Selbst – A ford.] vagy „szakrális" mag, és b) a külső pszicho-fizikai „személyiség", a testből és lélekből álló iszlám nafsz, amelyet, mivel sajátosságai állandóan változnak, gyakran összetett és sokszerű énként írnak le. Mindazonáltal más szövegek az ember hármas természetéről beszélnek, mert a testet elválasztják a pszichétől. Kezdjük az emberi „én" leírására használt terminológiák tisztázásával:

Míg a tradicionális pszichológiák gyakran egy háromosztatú antropológiáról beszélnek, a pszichét és a testet mint „kis ént" vagy „egót" gyakran egy kategóriába sorolják.⁵ Ekképpen tanította nekünk Aquinói Szent Tamás: „duo sunt in homine" (ketten lakoznak az emberben), és ennek megfelelően beszélt Szent Pál a „tagok" törvényéről az „elme" törvényével szemben (Róm 7,23). A test és a psziché fogalmilag két okból olvad össze:

1. A testnek önmagában nincs irányító ereje. Szüksége van egy bizonyos magasabb erőre, mint például a psziché, amely megmondja, mit tegyen, vagy legalábbis, hogy ennek útmutatásait kövesse; valamint
2. mind a test, mind a psziché nélkülözi a változatlanságot vagy állandóságot, amennyiben szüntelenül változnak, avagy abban az állapotban vannak, amit a teológusok „valamivé válásnak" neveznek.

Kérem, vegyék figyelembe, hogy jómagam, vagy inkább a tradicionális pszichológiák egyenlőséget tettek a „kis én" és az „egó" közé. A teológusok a freudi pszichológusoktól eltérő értelemben használják az „egó" terminust. Az énközpontúságot – amit eltúlzott formájában „rosszindulatú nárcizmusnak" hívunk – úgy tekintik, mint egoitást vagy önérzetet, s így hajlamosak az ilyen egyénekről mint „öntelt" (azaz „kis énnel" telt) lényekről beszélni. Akárhogy is áll a dolog, ez a „kis én" vagy „egó" soha nem állandó. Albert Ellist⁶ idézve, az „»én« egy szüntelen történésben lévő, örökké változó folyamat". A változásra, átalakulásra való igen erős képessége teszi a „kis ént" törekvéseink tárgyává.

Mármost szemben a kisebb és ingatag, változékony „énnel", amellyel nekünk pszichiátereknek és pszichológusoknak dolgunk van, és amelynek megváltoztatásában igyekszünk segíteni klienseinknek, a vallásos pszichológiák úgy tartják, hogy az ember birtokol egy magasabb avagy benső Ént. Ezt a benső Ént, amelyet gyakran nagy kezdőbetű használatával különböztetnek meg, számos névvel illetik. „Isteniként" tekintenek rá, s a gyakoribb megnevezései között szerepel a „lélekben lakozó Szent Szellem", a skolasztikus „Synteresis", a hindú „Lélegzetek Forrása", vagy Átman, az arab Ruah, Philónnál a „lélek Lelke", Platónnál a „Benső Ember" és így tovább. Egy ilyen metafizikai szemléletmód továbbá feltételezi, hogy az átlagember „harcban áll önmagával", pontosan azért, mert ezek az ének konfliktusban vannak egymással, és hogy igazi szellemi épség és egészség végső soron egyedül a szent emberben található meg, akinek két énje egy – a „megbékélés" vagy „jóvátétel" lényegében ugyanis ama állapot sajátossága, amelyről elmondható, hogy a „bárány és az oroszlán" békésen egymás mellett hevernek. Ebben az értelemben beszélünk arról, hogy valaki uralkodik önmagán és figyelmezteti zaklatott énjét, hogy „tartsd magad" vagy „szedd össze magad".

Engedjék meg, hogy az önök közül is sokak által ismert Bhagavad-gítából vett idézettel illusztráljam ezt a Weltanschauungot. A mítosz – e szót nem a napjainkban általánosan elfogadott értelmében használom, hanem inkább egy történet formájában megnyilatkozó igazságot értek alatta – a Dharma vagy „a helyes cselekvés" harcmezején kezdődik. Ardzsuna arra kéri Krisnát, kocsihajtóját, vezesse szekerét a Jó és a Gonosz erőit képviselő két szembenálló sereg közé. Számos érvet felsorakoztat – egyébként istenfélő, vallásos szófordulatokba öntve – az ütközettel szemben, amit fegyvereinek – a lélek képességeinek – földre dobásával fejez be. Majd könnyek közt elhagyja az Erőfeszítések Mezejét. Mondanunk sem kell, hogy nem egyébről van itt szó, minthogy minden nap, mikor felkelünk, valamennyiünknek szembesülnünk kell a Harccal – bátorsággal élni, és reménnyel telve megvívni a Benső Harcot, amivel akár tetszik, akár nem, mindenkinek szembe kell néznie. Ez az esszenciális sajátossága az iszlám Dzsihádnak, vagy amit Scapoli Atya „spirituális hadviselésnek" nevezett.⁷ Ardzsuna végül visszatér a küzdelembe, mivel harcos lévén kívül és belül egyaránt kötelessége harcolni a Gonosz ellen. De a szimbolika még ennél is többet rejt magában, ugyanis a Szekér az a pszicho-fizikai jármű, amelyként vagy amelyben – arról való tudásunkkal összhangban, hogy „kik vagyunk" – élünk és mozgunk. A lovak az érzékek, a gyeplő a felettük való uralom. Ha engedik, hogy a lovak az elme után menjenek, a szekér letér az útról. Csupán ha az Én, az isteni Krisna által képviselt Átman, tudásának megfelelően az elme megzabolázza és vezeti a lovakat, akkor, és csak akkor haladhat a kocsi a megfelelő irányba.

„Senki sem harcolhat az ellenséggel, ha nem irányítja szekerét." Az ilyen tí­pusú megfogalmazások meglepően univerzálisak. Szeretném az emlékezetükbe idézni Szent Patrik híres versét, melynek ezt a címet adta: „Krisztus a szekéren", és egy passzust az Ószövetség könyörgéséből, Habakuk énekéből: „lovaidon és diadalszekereiden robogsz" (Hab 3,8). Még figyelemreméltóbb egy Chaim Vital rabbi által lejegyzett ördögűzésből való részlet, ahol ekképpen vall a dybbuk [rosszindulatú szellem – A ford.]:

„A lélek olyan mint a kocsis, míg a test, mint a kocsi, a lovak, a kerekek és a gyeplő [...]. Életem nagy részében testem parancsolt lelkemnek és érzéseim vezették értelmem. S ezért, mikor testemet leeresztették a sírba, rájöttem, lelkem annyira szolgájává vált testemnek, hogy nem tud felemelkedni a mennybe."

Mitikus allegóriánkban Krisna, a benső és magasabb Én, arra tanítja Ar­dzsu­­nát, az identifikálódott személyiséget, hogy nem pusztán az egyén élete és halála fontos, hanem hogy minden egyes személyiségnek van egy benső magja, az Átman, s ez az, amit „ismernünk" kell. Elmondja Ardzsunának, hogy amíg nem ismerjük meg az Átmant, addig a két én „harcban áll majd egymással". A buddhista szentkönyvek hasonló problémáról beszélnek, amikor azt tanítják nekünk, hogy „a csőcselék, amely azt képzeli, hogy minden tulajdon – amit néhány pszichiáter az ember poggyászának nevez – az övé [...] azok, akik azt mondják »én és enyém«, a tanulatlan sokaság", akik a saját „állhatatlan és összetett személyiségüket tekintik lényegnek." Ebből következik, hogy a Buddha egyik legvilágosabb parancsa az volt: „Tedd az Önvalót menedékeddé vagy tartózkodási helyeddé [...]. Tedd az Ént lámpásoddá, tedd az Ént menedékké."

A misztikus írók minden tradícióban egyaránt beszélnek a „kis én" vagy nafsz megsemmisüléséről és transzformációjáról – egymással felcserélhetően, mivel a két szó lényegileg ugyanarra a folyamatra utal. A hindú szöveg, az Aitaréja-áranjaka jól illusztrálja mindezt: „Ez az Én odaadja önmagát annak az énnek, és az az én ennek az Énnek: egymássá válnak." Csak, aki megvalósította ezt a „legfőbb azonosságot" mondhatja Al-Halláddzsal: „an al-Haqq", „Én vagyok az Igazság". Erről szólván szükséges lehet tisztáznunk, hogy mikor a tradicionális pszichológiák a minden teremtményben meglévő immanens Istenségről beszélnek, semmi esetre sem tagadják Isten transzcendenciáját. A tradicionális szövegek bővelkednek az olyan kijelentésekben, hogy „Ő ott van kívül és belül". Egyszerre „Teremtő" és „Fenntartó". Azért „vagyunk", mert részesülünk az Ő „Létéből".

Jegyzetek

¹ Az Amerikai Ortopszichiátriai Társaság 73. Évi Rendes Találkozóján elhangzott előadás (1996. május 1–4. Boston, Massachusetts). Előadó: Rama P. Coomaraswamy, Assistant Professor, Pszichiátria, Albert Einstein Orvostudományi Egyetem, New York City (NY). [Forrás: Sacred Web. A Journal of Tradition and Modernity. http://www.sacredweb.com/online_articles/sw3_coomaraswamy.html – A szerk.]

² [Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által létrehozott Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének (DSM) jelenlegi negyedik (DSM-IV, 1994) osztályozási rendszere közel háromszáz mentális zavart különböztet meg. A szakemberek – egy diagnózis felállításához – a kézikönyvben megtalálható öt különálló tengely (Axis) mentén értékelik a beteg állapotát. A második tengely (Axis II) zavarai két csoportra oszthatók: „1. Mentális retardáció: Ennél a rendellenességnél 18 éves korra jelentősen átlag alatti intellektuális működés alakul ki, melyet az adaptív funkciók deficitje vagy károsodása kísér. 2. Személyiségzavarok: Az ebben a rendellenességben szenvedő embereket az adott kultúrában érvényes elvárásoktól jelentősen eltérő általános, tartós, rugalmatlan és maladaptív [rosszul alkalmazkodó – A szerk.] belső élményvilág és viselkedés jellemzi. Az antiszociális személyiséget mások jogainak folyamatos, krónikus figyelmen kívül hagyása vagy megsértése jellemzi, a dependens személyiséget pedig alárendelődő, kapaszkodó viselkedésmód." Ld. Ronald J. Comer: A lélek betegségei. Pszichopatológia. Budapest, 2005, Osiris Kiadó, 133–138. o. Bár a kapcsolódó szövegrésznél nem erről van szó, mivel a pszichológia nem nagyon hangsúlyozza, tegyük hozzá: számos olyan eset lehetséges, ahol az úgynevezett „tartós, rugalmatlan és maladaptív belső élményvilág és viselkedés", a „társadalomhoz" való nem-alkalmazkodás nemhogy személyiségzavarra, hanem egyenesen lelki–szellemi egészségre (!) utal. – A szerk.]

³ Az intellectus nem összetévesztendő azzal, amit manapság „intellektus" alatt érte­nek. Más tradíciókban számos különféle módon utalnak rá, úgy mint Átman, Amon, Ruah vagy Csí.

⁴ Meg kell jegyeznünk az Animus (maszkulin) és Anima (feminin) közötti meg­különböztetést.

⁵ [A Nagy-Én és a kis-én terminológiájával kapcsolatban érdemes felidéznünk László András szavait: „A szanszkrit nyelvű ind-hindú terminológia beszél Nagy-Énről, Nagy-Énségről (Maháhamról, Maháhamikáról) és kis-énről, kis-énségről (Alpáhamról, Alpáhamikáról), valamint Nagy-Önmagamról, Nagy-Önmagamságról (Mahátmáról, Mahátmakáról, Mahátmikáról, Mahátmyáról) és kis-önmagamról, kis-önmagamságról (Alpátmáról, Alpátmakáról, Alpátmikáról, Alpátmjáról). [...] Valójában mind a Mahá, mind az Alpa előmegjelöléssel összetett szóvá lett jelzős szerkezettel Én-Önmagamra utalok: egyfelől ennek a valóban egyetemesen hatalmas fokára, másfelől ennek a még kisebb, korlátozottabb proprioindividuális–propriopersonalis vagy már alig proprioindividualis–propriopersonalis színvonalbeli fokozatára." (A saját személy, az énség és az önmagamság. In uő: Tradicionalitás és létszemlélet. Nyíregyháza, 1995, Kötet Kiadó, 59–60. o.) „Voltaképpen arról van vagy lesz szó – egy igazi értés atmoszférájában –, hogy az énség (ahamaka, egónia, egomitas/egoitas, Ichheit) átélése – mint önátélés – igen sok tudati niveau-n lehetséges. Ezek lehetnek gyengék és tompák, bizonyos tekintetben erősek és tompák, erősek és élesek is lehetnek, de lezáródóan, mintegy izolálódóan és izoláltan élesek. Minden énség-átélés pozitívum egy alacsonyabbrendűhöz képest, és negatívum egy magasabbrendűhöz képest." (Uő: Tradíció és metafizika. Debrecen, 2007, Kvintesszencia Kiadó, 97. o.) – A szerk.]

⁶ Albert Ellis: Reason and Emotion in Psychotherapy. A Comprehensive Method of Treating Human Disorders. New York, 1962, Lyle Stuart.

⁷ Az iszlám teológia gyakran beszél a külső harcról mint „kis szent háborúról", és a benső küzdelemről mint „nagy szent háborúról".

* (A tanulmány az Ars Naturæ II. évfolyamának 3-4. számának 271-286. oldalain jelent meg.)

A teljes tanulmány letölthető!